Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-12-13 / 50. szám
testantismus érdeke nem lehet az, hogy egy külön papi kasztot létesítsen. Ez nem fejlődés, nem haladás, de viszszaesés volna. Azon állítása N. I.-nak, hogy nem ismernek el bennünket papokul más felekezetek, sőt még a faágunk nyája sem, ez mindenesetre nagyon szomorú dolog lenne, ha igy lenne, de én őszintén megvallom, hogy ilyesmit ekkorig még sem nem hallottam, sem nem tapasztaltam, pedig sok nyelvű és felekezetű lakókkal vagyok körülvéve, de meg N. I tisztelt barátomtól is legfeljebb 1 /2 órai ut választ el. Hogy Felső-Baranyában Volna olyan egyház, mely kath. plebánust akart papul választani, ez is különös dolog ugyan, de hát feleljen rá a;:, a ki erre legilletékesebb . . . Hogy a rác pap megtartja papi köntösét, s hogy e miatt lám milyen nagy becsületben tartják, ezt bizony sem Nagy Ignác barátom, sem én egész bizonyossággal épen nem állithatjuk, nem látván az érdemes mohácsi és somberki pópán kivül sokkal többet egész életünkben, ha Csak festve nem. Ugy tudtuk eddig, s azt minden dicsekvés nélkül ki is mondhatjuk, hogy az óhitű papság sem tudományos, sem társadalmi képzettség tekintetében ekkorig még nem verssnyezhetett a prot. papsággal. Így állván a dolog, hogy t. i. sok pópa az írás és olvasás mesterségénél nem sokkal vitte többre, tisztelet a kivételeknek, szeretném tudni, mi tekintélylyel bírhat az ilyen a mívelt osztálylyal szemben ; a rác köznépről csak annyit jegyzek meg, hogy az igaz, hogy kezet csókol papjának uton útfélen, pusztán szokásból, de nem azért, mintha azt meg tudná Ítélni, hogy az mennyiben méltó erre a tisztességre. A drávafoki lelkész egészen megbotránkozik azon, hogy egy zászlószentelésen egy ref. pap mily botrányos beszédet tartott, mi neki egy cikk megírására szolgáltatott alkalmat, kifejtvén benne azt, hogy az ily fellépés a városi pap tekintélyét mennyire rontja, s hogy a kath. clerus, respective a p—i püspök mily tapintatosan járt el egyháza érdekében, midőn legjobb bajnokát küldé el ez ünnepélyre stb. Az bizony elég baj, ha ugy volt, de hát nagyon bajos dolog ugy beszélni, hogy az a beszéd mindenkit kielégítsen, s erről a bizonyos beszédről én is hallottam beszólni, de épen nem oly szemforgató szörnyüködéssel, mint a hogy ezt H. teszi. Kár volt az egész dologból oly nagy hűhót csapni, az ilyesmi megtörténhetik más helyen, más felekezet papjával is, sőt megtörtént magával a H. által tapintatosságáért annyira kiemelt p—i püspök egyik bajnokával is. Maga a püspök ugyanis a m—i zászlószentelésen személyesen nem jelenhetvén meg, a m—i prépostot bizta meg a szertartás végbevitelével. Beszédjéről csak annyit mondok, hogy azt gyarló voltánál fogva kínos dolog volt végig hallgatni, még a ref. egyszerű emberek ugy nyilatkoztak, hogy bizony nem kellene nekik papjokul, ha ő fizetne nekik lukmát! Maga mondja N. I. mily rohamosan bánunk el intézményeink hozatalánál, ehez hozzá adom, hogy ép oly .rohamosan hozunk a legtöbb dologban Ítéletet is, egy példával mindent akarunk bizonyítani, a körülményekkel számot nem vetünk, vagy azokat nem ismerve, légyből elefántot csinálunk. Azért, mert egyik vagy másik egyházban a presbyterium visszaél a maga hatalmával, esküjéhez hütelen, kimondjuk, hogy hát rosz a mi presbyterialis szervezetünk, a helyett hogy az illető egyh.-megyei felsőbbség a maga papiroson levő jogait érvényesítené, s a hűtleneket a világi hatóság segélyével is megfenyítené. Nem kis baj különben Alsó-Baranyában az, hogy egyesítve lévén egyh.megyénk Bácska és Slavoniával, jelenleg abban az anomal helyzetben vagyunk, hogy főesperesünk dunántul a Bácska alsó részében, alesperesünk drávántul Slav^niában van, a baranyai egyházak igazgatása tehát a nagy távol" ságnál fogva nem kevéssé van megnehezítve. Hogy mi szükség volt az itt közlöttek nagy részét ismételnem, s újra nyilvánosságra hoznom, holott e tárgyban mások tán már kimerítőbben írtak, s miért nem mondtam én el a fentebbieket az én szomszédomnak Nagy Ignácnak, négy szem közt, szolgáljon némi mentségemül az, hogy mi erről igenis eleget beszéltünk, de egymást, fájdalom! nem capacitálhattuk. Sok igaz és találó vonás van kétségkívül N. I. cikkeiben, de épen a közvélemény megnyugtatása és Baky István elégtétele szempontjából, mint baranyai lelkész, indíttatva érzem magamat kijelenteni, mint ezt már cikkem elején tevém, hogy ama vonások túlzottak s kelleténél sötétebbek. A ki szavaimban kételkedik, olvassa el espereseink évi jelentéseit az egyházmegyék jegyzőkönyveiből, s meg fog győződni, bogy a prot. áldozatkészség nálunk legalább is áll azon a fokon, a melyen másutt van. Beszéljen azért bármit egyik vagy másik társunk az evangelomi buzgóság lankadásáról, áldozatkészség hanyatlásáról, a nép romlottságáról: mig ez tettekkel cáfolhatja s cáfolja is meg az ily beszédeket, addig ne féltsük egyházunkat; a nép, az igaz, sok durva vonással kevés neveltséggel bir még ez idő szerint, de szive alapjában jó, és vallása mellett lelkesülni hajlandó. A lelkipásztor utja tövises és göröngyös ugyan, de ha ilyen nem volna, akkor minket mint a hüvelyében heverő kardot a rozsda : a semmittevés rozsdája emésztene meg; s ha épen mi a Sión őrei vagyunk elégületlenek azzal az állapottal, mit sokszor saját tapintatlanságunk is idéz elő, s túlzott színekkel ecseteljük egyes bajainkat: ne csodáljuk, ha közülünk a legtöbben visszariadnak a bajok oly tömegétől, a teendők oly nagy halmazától, világi jeleseink a további áldozatkészségtől, s gyászos resignatióval fejet hajtva mondják el elleneink örömére: hogy a magyar prot. egyház leélte magát, hogy az immár az enyészet ésvég m e g s emm i s ü 1 ó s c s í r á j át rejti méhében! Ettől mentsen meg bennünket az isten! Székely József, mohácsi ref. lelkész,
