Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-12-06 / 49. szám

vitettek, kísértetve az egész római nép által. Még az is előfordult, hogy a holtak tiszteletére élők ölettek meg. Gyakori szokás volt gladiatorokat állítani föl a máglya körül. Sőt az ilyenek számát az előkelők móg életökben meghatározták. A városban egy rómait sem volt szabad eltemetni, sem elégetni. A temetkezési helyek a város falain kívül voltak, rendesen járt utak közelében, hogy az arra elmenők gyakorta figyelmeztessenek: „mementó inori." Érdemeket szerzett férfiak ós nők kivételesen a Marsmezőn lelték nyughelyüket, köze! a városhoz, hol a nyilvános népgyűlések ós gymnastikai gyakorlatok tartattak. A sirok fölött síremlékek állíttattak fel, mindegyik egy alkalmas fölirattal. Itt is szokásban volt, hogy a temetkezés után nagyszerű torok tartattak, mely alkalommal a nép között hus, kenyér, bor és olaj osztatott ki, Ezen felül megtörtént, hogy ez ünnepet viadallal is összekötötték. A gyászolók könyeit pedig ugy nevezett: „lacrym a tor i um"-ba fogták fel, a hamvakat pedig „urnák"-ba szedték össze, mely rendesen földalatti helyen kegyeletben őriztetett. Numa Pompilius szabványai a gyász idejét is meghatározták. Nők férjeiket 3 hónapig gyászolták. Ez idő alatt kerülniök kellett minden nyilvános mulatságot. Nyilvános gyásznál pedig — tehát ha egy főember halt el, — az egész római nép gyászt viselt, mely abból állott, hogy letettek minden ékszert, s gyászruhát, öltöttek, mely kezdetben fekete, később fehér kelméből készült. A zsidók, kiknél az egy isten eszméje már megvolt, az eddig előfordult népek temetkezési szokásaitól sokban eltértek. Ök is gyakorolták azt a kegyeletes szokást, hogy egy rokonkóz által zárták le az elhalt szemeit. Azután a test ós az arc keskeny kendőkbe burkoltatott. A bebalzsamozás, melyet csak az előkelők gyakoroltak, csak külsőleg történt. Rokonok vagy családbeliek vitték ki a holttestet. A patriarchalis korban szokásban volt a temetkezés, a próféták korában az elégetés. Siránkozó nők és síposok itt sem hiányoztak (lásd Jerem. 9. r. 17. v.) Különben minden holttest a zsidók előtt tisztátalannak tartatott. Innen a tisztulás ideje 7 naprg tartónak határoztatott azokra nézve, kik a holttal érintkeztek. Ez okból a temetéssel is siették. A temetőhelyek pedig messze az élők lakásaitól szemeitettek ki. A mai zsidók sokban eltérnek e tekintetben is őseiktől. A germánok, a németek ősei, a halált ugy képzelték, mint egy lovagot, ki 3 lábu lovon üget, keresve a maga áldozatát. Kezdetben ők is halottjaikat eltemették, de később (Tacitus szerint a 100-dik esztendőben Kr. u.) az elégetés ama szokást egészen kiszorította. A temetkezési szertartás (írja Tacitus) igen egyszerű volt. Legfölebb a nagyoknál fegyvereiket és lovaikat vetették a máglyára a holttal egy időben. A sirdombok gyöppel rakattak ki. Síri emléket nem állítottak. Kevesebbet sírtak és jajgattak, de bensőleg annál tovább gyászoltak. Isteni tisztelettel azonos tisztelete a holtaknak a germánoknál szokatlan volt, jóllehet a sirontuli életben ők is hittek. Egy törzse a germánoknak, aherulok azt a szokást követte, hogy az aggokat és gyöngélkedőket saját beleegyeztökkel megölte és elégette. Sőt divatos volt nálok az a barbar szokás, hogy a nők férjeik fölötti gyászukban azoknak sirhalmain életüket vették, hogy igy velők a halálban is mielőbb egyesüljenek. A g ó t h o k, kik a mostani Moldva-Oláhországban laktak, szintén germántörzs, az ellenségtől elvett fegyverekből máglyát raktak és megholt királyaikat azon égették el, és felül rá ők is „fecere magnum áldomás." Itt is mint föntebb a férjeiket gyászoló nők sajátkezüleg vették el életöket. A szolgák pedig, kik uraikat a halálban elvesztették, a szikláról a mélységbe rohantak, hogy ott halált leljenek. Ismeretes még a nyugoti góthok történetéből : hogy királyukat a rómaiak dühe elől megmentendők, víz alá temették, és hogy e tettök el ne árultassék, azon rabszolgákat is, kik Alarich temetésén resztvettek, legyilkolták. Kegyetlen szokásnak hódoltak a gallok. Ha valamely férfiú hirtelen halállal halt meg, nejét s rabszolgáit előbb kegyetlenül kínozták, azután megölték őket. A gyász ideje alatt hajukat, melyet különben fölfésülve s a fejen csomóba kötve viseltek, szétszedték s lógva hordták rendetlen fürtökben. Különben hitök az volt, hogy a lélek ujabb test alakjában újra ól. A h u n n o k r ó 1 azt beszéli a történet, hogy midőn vitéz királyuk Attila a szép Ildikóval kötött házassága napján (453. Kr. u.) meghalt, rettenetes jajveszékelés mellett fejőket csupaszra nyíratták, arcukat vérig metélték, karcolták, csakhogy őt, ki oly sok győzelem által tüutette ki vitéz életét, méltóan gyászolhassák. Bámulatos, sokszor naivsággal határos szokások által tűnnek ki az Afrika, Amerika és Australia vad népei e téren is. Ha egy o tah ai t i meghal, övéi ezt fenhangou hirdetik ós mezítelenre vetkőznek. Azután pedig egész zavartalanul örömöknek adják magukat. A hullatott könyeket kendőkbe fogják fel, s a megholttal vele adják. A ladronoknál (szigetcsoport éjszaki Ausztráliában) óvenkint egy heti gyászünnep tartatik. Ez idő alatt felfogadott asszonyok és az elhalt szomszédjai összeállnak, s éjszaka valóságos ordítozást visznek véghez. Napkeltével pedig abbahagyják s helyébe valóságos ivótársasággá alakulnak. Magasztalják az elhalt erényeit, szép növését, erejét. Egyik percben toroktátva ujonguak, a másikban újra isznak, hogy a sírásra erősítsék magukat. Amonomotapák kedveseik, rokonaik csontjait hetenkint fölkeresik, fehér öltözékbe teszik, s különféle étkeket tesznek elébe. Ez a vad szokás különben, hogy az embernek még holta után is vannak testi szükségei, minden vad néppel közös. Azért a négerek nem mulasztják el halottjaik mellé mindazon eszközöket oda tenni, melyeket azok életökben használtak, sőt ha a bort szerette, azt is. Az indiánok hiszik a lélek halhatatlanságát. Azért azt mondják, hogy a halál után egy cethalon kel-