Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-01 / 5. szám

Ha nem életrevaló, majd semmivé lészen : Ha pedig istentől van, ti el nem nyomhatjátok. (Csel. 5. 39.) Turcsányi András. Mi tartozik a népiskolai vallás-erkölcsi tananyaghoz mi nem ? E kérdést e lapok mult évi 46. számában tettem fel. Weber ur szives volt e kérdéshez hozzászólni (51. szám). Néhány ismeretes német szakkönyvből vett idézeteit szívesen aláirom s in theoria helyesekül már régen elismertem, egy téves feltevését azonban helyre kell igazitanom. W. ur ugyanis azt mondja : „Akárhogy szándékozik B. ur az egyházi tant megrostálni, álláspontja rael lett az alaptanokat nem küszöbölheti ki, mert azok kihagyása vagy megrostáltatása — mint maga mondja — az egyház kizárólagos jogaihoz tartozik." W. ur tehát abban a véleményben van, hogy én az egyház tanait, dogmáit akarom a fönt feltett kérdés rovata alatt megrostáltatni. Biztosithatom igen tisztelt ellenfelemet, hogy ez eszem ágában sincs. Sőt a kérdés világosan a népiskolai vallás-erkölcsi tananyagról szól, nem pedig az egyház dogmáiról. Ez pedig igen igen nagy különbség. Legyen szabad e különbséget néhány szóval kitüntetnem. Az egyház főbb dogmáit maga W. ur sorolja elő fent emiitett válaszában. Ezeket tehát annyival inkább mellőzhetem itt is, a hol csak az egyház dogmái és a népiskola vallás-erkölcsi tananyaga közötti különbséget akarom kiemelni, mert azokat nemcsak megrostáltatni, de még jelen cikkem tárgyává tenni sincs szándékomban, minthogy azokat ugy is ismeri s tán nálunk jobban ismeri e lapok olvasó- közönsége. Népiskoláink vallás-erkölcsi tényleges tananyaga pedig, melyről én akarok szólni, a következő: 1. Bibliai történetek. 2. Egyházi énekek. 3. A reformatio története. 4. Káté. (A dogmák rendszeres átné^ete.) A két első szám alatti tananyag tehát egészen kikerülte W. ur figyelmét, s a harmadikról is mint nem kérdésemben fekvőről szól mellesleg. A ki pedig megfordult népiskoláinkban, az tudja, hogy épen a bibliai történetek teszik népiskoláinkban a fő vallás-erkölcsi tananyagot, még pedig mind terjedelmük, mind tartalmuknál fogva. Azért én főleg ezeket, — a bibliai történeteket — tartottam s tarthattam csak szem előtt, ha természetes sori akartam taitani. De még akkor is, ha mint W. ur csak a kátét értettem volna a tananyag alatt, még akkor is a káté megrostálásának kérdése nem azt jelenthetné : hogy mely dogmákat tartsa fen ezentúl is a prot. egyház ? — mert ily felette idétlen kérdés nem fér hozzám ; hanem azt jelenthetné csak, hogy a kátéból mint népiskolai tankönyvből, mely tanok volnának egyelőre mellőzendők s tán inkább a confirmátiói oktatás idejére halasztandók, tehát a lelkész tanítására bizandók ? De mindezekről nem szólottam s az egyházi tan megrostálását teljesen és szívesen W. úrra bizom, ha ő azt, mint a „Reform- egylet" tagja, célszerűnek s kivihetőnek tartja, s idejét s tintáját nem sajnálja. Magam pedig egyenesen themámhoz, a népiskolai vallás-erkölcsi tananyaghoz s ebből a bibliai története kh e z fordulok, melyekre vonatkozva azt mondom első cik -kemben : „Sok olyat tanittottunk vallás gyanánt, ami nem is tartozik a vallás körébe, és viszont sok olyat nem tanítottunk ami odatartoznék." Nézzük e szempontból mindjárt Káin és Ábel történetét. Előre bocsátom, hogy a kedélymivelés (szivnemesités) a vallásos nevelés alaki célja. A kedély pedig nem szavakkal, hanem tényekkel, nem leckék betanulása, hanem csak nézletek nyújtása által ápolható. Valamint a nemes vallás-erköcsi cselekményeknek, melyeket a gyermek 1 á t, vagy melyekről hall, határozottan jótékony fejlesztő hatásuk lesz, ha különben a gyermek álláspontjának, miveltségi fokának megfelelnek, s átala felfoghatók; ugy bizonyos az is, hogy durva, erkölcstelen, vallástalan cselekmények határozottan csorbát fognak ejteni a gyermek igen gyengéd s felette érzékeny erkölcsi és vallásos érzületén. Azért az oly történetek elbeszélése, minő Káin és Ábelé, mellőzendő volna, akár szószerinti értelmében fogjuk azt fel, akár csak allegóriának tekintjük. Mert az első esetben azt mondhatja a paedagogica : minek a hat éves ártatlan gyermeket arra tanítani, hogy ne ölje meg testvérjét, holott ez nemcsak hogy esze ágában sincs, de még nyilván meg is ütközik azon, hogy ilyesmi csak elő is fordulhat. Mi pedig lehetségesnek, sőt tettleg megtörténtnek tüntetjük fel előtte azt, a mit az ártatlan eddig nemcsak lehetetlennek tartott, hanem a mire egyenesen teljes életében nem is gondolt. Még nagyobb baj az, hogy nem is érte Káint valami kézzel fogható büntetés, értem oly büntetés, mely a gyermek erkölcsi érzületét kielégítené. Mi a biblia alapján csak annyit mondhatunk, hogy Isten nem is engedé őt megöletni (I. Mózs. IV. 15.), hanem elátkozván őt gonosz lelkiismerete mardosásainak adá át martalékul (14. vers). Ennyit mondhat a paedagogus annak, ki hajlandó szószerint értelmezni e történetet De akadhat olyan is, ki csak allegóriának tekinti, azt mondván, hogy e történeteeskében az emberek szaporodtával bekövetkezett létért való küzdelem (testvérháború) van személyesítve. Ez esetben, azt mondjuk, nem tartozik e történet a vallásos, hanem a világtörténelmi tananyag közé. Tény az, hogy e történet a vallásos tananyag közé felvétetett s tettleg taníttatik. Mit tehet e téuynyel szemben a paedagogus? Hatalmunkban van-e, akárW. urnák, akár nekem, akár mindkettőnknek azt decretálni hogy e tör -ténet egyszerűen kiküszöbölendő ? Vagy nem leend-e célszerűbb ildomosabb