Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-11-01 / 44. szám

RÉGISÉGEK. Bessenyei Györgynek egy eddig ismeretlen műre. A sárospataki főiskola régi magyar könyveinek összeírásával foglalkozván, egyebek közt egy ily cimü kéziratra találtam : „Az urvacsorájának titka a kenyérben és csudája a Krisztus testében." Található a „Collectio Tornallyaiana"ban, több kéziratokkal összekötve. Az egész tiz levelből áll, 4-rétben, tömötten irva. Elől egy 11-ik level is van hozzá ragasztva, melynek belső oldalán a címen kivül Tóthpápai Zsigmondnak következő jegyzete olvasható: Szerzője ennek Bessenyei György ur, hajdan Mária Therézia alatt királyi testőrző, azután Bécsben királyi könyvtárőr, ki haszinte az udvar unszolására protestánsból r. catholicussá lett is, milyen Ítélettel lett légyen a catholica vallás hiedelmeiről? eléggé megmutatta ezen értekezésében. Bessenyei György f 1811-ben, májusban, Biharmegye Puszta-Kovácsi nevü jószágában." Tóthpápai Zsigmond a maga korában szorgalmas gyűjtője, és alapos ismerője volt a régi magyar könyveknek. Minden birtokában levő könyvet, röpiratot, kéziratot, mint egykor Szombathi János, jegyzetekkel látott el; ugyanazért én a fentcimzett kézirat szerzőjének, pusztán az ő jegyzete alapján, Bessenyeit tartanám, ha nem lennének is egyéb bizonyságaim. De nem szükség Tóthpápai tekintélyére támaszkodni, magának a mű nek elolvasása kit-kit meggyőzhet afelől, hogy itt Bessenyeinek irányával, szellemével, modorával találkozunk. Mellőzve bölcsészeti, történeti összes müveit, egyedül a „ceglédi plebánushoz irt levelével" kell összehasonlítani a kérdéses müvet: egyszerre meggyőződhetünk, hogy itt azon iróval van dolgunk, kinek már ott sem fért fejébe az „ostyás Krisztus." Ami már a mü Írásának idejét illeti: a benne található egy-két vonatkozásból bizonyosnak tartom, hogy azt Puszta-Kovácsiban irta, hol a világtól és emberektől elvonulva sokat gondolkozott és irt az ember, világ, ós élet fontos kérdéseiről. Felfedezett uj müve nem választja ugyan meg irói egyéniségének már meghúzott vonásait ; de azt erősen bizonyítja, hogy midőn 1779-ben katholikussá lett, nem a sziv sugalmait követte, -hanem a körülmények kényszerűségének engedett. De beszéljen magáért a kézirat, mely itt következik. Az urvacsorájának titka * kenyérben és esudája a Krisztus Üstében. Világositás. A dolog, a melyről elmélkedem — mint tapasztalni fogod — idejéből már kifogyod, azaz : tudósok közt való vetélkedésre többé nem tartozik. Csak régiségén felakadva csüng felettünk, azért, hogy az emberek külső formájában szokásokat akkor is tartják, mikor már valóságában füstöt vetett. Nem lehet a hit ágazatait szembe szökő módra igazítani, mivel annálfogva rést kapnak reá, mely által önnön sérelmére nyit utat magának. A mely dolgokat a régi tudatlanság belé plántált, csak hadd hulljanak le róla magoktól. Azt cselekszik, hogy nem néznek oda, sem róla nem tanácskoznak. Mi ? hogy ? s hol esik ? Hajdan a felek az ostya-Krisztusról véghetetlen vélekedéseket tettek. Sőt Hussz, Luther, Kalvinus előtt sokkal Berengarius és Laufrang a Xl-ik százat a transsubstantiatioval lángba hozták; most már magyarázni is szégyenlik. Nincsen olyan catholicus okos e világon, ki a Krisztusnak ostyában való létéről írni merne, még Gusztinyi sem többé, ha élne is. A ref. bölcsek e dologra felelni nem méltóztatnak, sőt magok is sajnálják catholicus tudós ismerőseiknek emlegetni, hogy általa őket akadályba ne hozzák, s orcapirulást ne okozzanak. Látják, hogy sok efféle dolog, a józan okosságnak reá virradt napján, magában kiszárad és elhull. . . Nem is lehetne egy valóságos tanult elmének szomorúbb kötelességet adni a mai bölcsek közt annál, mint ezen dolognak megvilágositását, hogy az ostya isten és egyúttal ember is. Ha a vad tudatlanság vagy a régi időknek részeg buzgósága, némely természet ellen való dolgot el nem szentelt volna, találnál- e most tanult embert olyat e világon, a ki kimondani bátorkodna, hogy a mit szájjal rág egész e m b e r és isten. Ne gondold hát, hogy e munkában élő emberek ellen irjak, kik vallások tudományára sztilettetvén, annak értelmét vérökkel együtt merítették anyjok méhéből, ós voksok nélkül azok amik. A régiségre kívánok csak fordulni arccal és az élőknek ujjal mutatni, hogy az okoskodás mire vetemedhetik, ha kevélységénél fogva sarkábul kifordul, mely szerint olyan dagályos méltóságra emelkedik, hogy az istenséget is keze közé veszi, sőt eszi. Ne felejtsük el, hogy a régi ostyák mennyei tudományoknak trónusáról micsoda mosolygó megelégedéssel méltóztatták a filosofusokat esztelenségre ítélni. Legyen, de hol nincs esztelenség, hol ész is találkozik ? Az indiai, persiai, görög, római filoz©fusoknak esztelenségeket tekintsd meg kérlek, a vallásnak belső tudományát is, fontold őket és lásd osztán, melyik üt tul a másikon. Hitték némelyek, hogy e világ örökké való, hogy az isten és a nagy természet egy ; hogy e világot vak eset szülte, vagy valami bölcseség szedte a zűrzavarból rendre; hitték közülök, hogy a lélek halandó; mint most is sok keresztyén nevelésű emberek hiszik Európában. Hadd iárjon, ha mindezekkel vakoskodtak is a természet világánál; de hát mi nem tévelyegtünk ? nem kegyetlenkedtünk ? mennyi csudáktól szöktünk meg lábujjhegyen, mennyi szenteket küldöttünk ispotályba örökös pensióval, kik innepeikből kivénültek? mennyi asszonyt hittünk sátánnak, szuka ördögnek, kiket buzgóságból égettünk meg elevenen? Yan itt egy filozófusnak min nevetni, mikor Európát vallásának tudománya vérrel tűzzel borította el, volt a filozófusnak mitől irtózni ! Ne hirtelenkedj hát szent rokon! mert néked sem könnyű a felelet, ha reá kérdetel, és ha tűzzel, fegyverrel nam felelhetsz az igazságnak mint másszor. A spanyol vérszopó széknek törvénybe vett gyilkossága, meddig gúnyolta az istenséget gyalázván a természetet, és botránkoztatván az emberi nemzetet?Ha elhihetném, hogy a spanyol