Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-10-25 / 43. szám

Halljuk a karban a népnek vad izgalmu kiabálását, mely őt kereszthalálra ítéli, majd a nemes szenvedőnek szeretet-igéi s hü tanityányainak fájdalmas jajjai hatják meg fülünket, de a végső halálsóhaj is lehangzik a keresztről. Noha pedig ezen mű tárgyánál fogva a rettentő szenvedéseket és halálfájdalmat ábrázolja, mindamellett ezen halálos fájdalom sohasem csap át mértéknélküli veszékelésbe, s a kétségbeesést metsző öszhangzatlanság sohasem árulja el, hanem a legnagyobb halálkinon mindig a gondolkozó szellem uralkodik s a szépészeti törvény érvényesíttetik. Az önhatalmát érző szellem legnagyobb fájdalma közt is biztosan meg van győződve, hogy ezeket csakhamar le fogja küzdeni. Ezen lélekhaügulat teszi az alapeszmét minden egyházi müvében Bachnak és kortársainak, kik hozzá legközelebb állnak, habár őt nem is érik utói. Ezen egyének hangmüvei még egy nevezetes sajátságfal bírnak. Eőtartalmát egyiknek sem képezi ugyan folytonos lamento és doloroso, de vidám derültség sem, mint' az ujabb zeneszerzők, péld. Haydn szerkesztményeiben, hanem a lólekélet komoly, szendén panaszoló, néha búskomor és zord; de mindamellett sem nyer kifejezést a vigasztalan csüggetegség, mert csaknem minden mű, mely Moll-hangnemen kezdődik s ily hangzatban mozog, végre vigaszt és bókét sugárzó zengzetben olvad fel, sejtetvén, hogy a bánatos és sokat szenvedő lélek végtóre a rég óhajtott égi békének lett részesévé. Bachnak nemcsak énekszerzeményei, hanem M o 11-futamai is Dur hármas hangban végződnek. Bach inkább futam szerkesztményekre szentelte magát s kevesebb énekzenét irt; H á n d e 1 ellenben inkább ilyeket szerzett, s jelesül az egyházi énekeket emelte oly tökélyre, mint elődei közül senki nem. Az első keresztyén időkben, valamint a középkorban is egész a reformáció idejéig gyakran játszottak jeleneteket szinpadokon a bibliai történelemből ; énekeltek, szavaltak, néha mimeltek is, a szereplők tehetsége és művészi alakításához képest. Gyakran szerzetesek, világi papok, utazó tanulók vagy vándorszínészek cselekedték azt. De ezen színműi előadások nem emelkedtek nagyobb tökélyre s nem hoztak létre jelentékenyebb müveket. A tudomány fejlődésével, midőn a régi görögök szomorujátékai ismeretesebbe kezdtek lenni, jelesül Olaszországban a 16-ik században hozzáfogtak a szerzők hasonló müvek gyártásához, melyek énekbeszédben adattak elő. E végre hitregóket, bibliai eseményeket , közbe-közbe vértanuk legendáit is választották, miáltal két műfaj keletkezett, a világi tárgy dalművé, az egyházi énekké alakult. Az egyházi ének előképeit aMiseré rékben, misékben, requiemekben és kántátékban találjuk, melyek alakai aztán bővíttettek és színműi alkalmazást nyertek. Mindamellett megtartották előbbiek a katholikus egyházakban a müalakot, melyet azoknak P alestrina, Aliegri, Leo és mások voltak; főtartalmuk az alagyai panaszok dalköltészeti eleme, melynek alakúk is megfelel. A protestáns egyházban inkább a drámai irány jutott érvényre, miáltal az egyházi ének tovább fejlett, mely a helyzetet elbeszélőleg ós szinmüiie? adja elő, mint a messiás, próféták, apostolok, vértanuk életét és szenvedéseit. Ilándel volt az első zeneköltő, ki a bibliai történelem kifejtett tárgyaiból egyházi énekeket szerkesztett; noha elődei is jelentékeny műveket teremtettek, de ő minden tekintetben felülmúlja azokat szerkesztményeinek nagysága által. Az ő „ messiás"-ában, Krisztus születése hirdettetik, bekövetkezik, midőn aztán az angyalok kara magasztos énekben zengi: „dicsőség magasságban az istennek, békeség földön minden embereknek stb." Most jön a szenvedés korszaka, a halál és sir; de a szellem legyőzi a halált az ő feltámadása és mennybemenetele által; végetlen fönséges diadalmi ének végzi be ezen mesterművet. Ezen zengeményben is ki vannak fejezve a kereszt halálának fájdalmas kínai és szenvedései, de mindig önmérsékléssel; a gondolkodó szellem emelkedettséggel és méltósággal uralkodik a mérhetlen halálfájdalmakon, mert minden szenvedésben felhangzik a szellem hatalmába vetett erős bizalom, mely azok által megtisztulva az örök béke és szent igazság részesévé lesz. A legroppantabb lélekfájdalmak tragikai előadásának ezen önmérséklésében lehet a Bach és Hándel műveit az Aeschylos, Sophokles és Euripides szomorujátékaival összehasonlitni. A protestáns egyházi zenének fölvirágzása, kapcsolódva a világi zenével, mint dalművel, a D ur-hangnemeket, következőleg jelen hangrendszerünket további fejlődésre emelte. Mialatt a katholikus zeneszerzők még a 18-ik században is csaknem minden müveiket a régi hangnemeken szerkesztők, a protestánsok már a 17-ik században a mai hangrendszeren irtak. A kath. egyházban a legnagyobb zenek öltök a 16-ik és 17-ik században éltek. Ez volt a szent zenészet virágkorszaka. A 18-ik században is jelentek ugyan meg remek müvek, de azokban már az éberré lett világélet vidám hangjai is nyilvánulnak. A versenyző hitbuzgalom a reformáció idején az ő ihlettségében a legtartalmasabb egyházi műveket teremté, melyekben a hivő keresztyén lólekhangulata kiónekeltetik. Azon benső vallásosság, mely a legelevenebb hitlelkesültségben az énekekben tárgyilagosittatott, természetesen mélyen beható vallásos zenekölteményeket szült, mert hiszen ezek csakis a hitbuzgalom valósággá lett lélekhangulatai voltak. Amint pedig az egyházi versengések s a duló vallásharcok elenyésztek és az emberiség az élet élvezetei folytán fölvidámult s az általános világ- és életkedv a kedélyeket elégedettségre hangolta, ezen élethangulat a hangszerkesztményekben is kiénekeltetett, miáltal a világi zene magasabb tökélyre emelkedett s az érzésteljes emberi sziveken meszsze terjedő uralmat nyert. Most az egyházi zene mind inkább háttérbe szorult s pusztán a templomokra korlátozódott, mialatt a színházakban, bálokban és családkörökben derültebb kedélyállapot nyilatkozatai szólaltak meg. Ahonnan az élvvágy és világkéj édes dallamai igen gyakran belopództak az egyházi zeneszerzők darabjaiba, miáltal a vallásos hangulat tisztasága eltöröltetett, korábbi jellegét elvesztvén az egyházi zene. A világias behatás az