Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-10-18 / 42. szám

poritni nem kívánom s még kevésbé azokét, kik az olvasó számára semmi gondolkozni valót sem akarnak fennhagyni, hanem csakhogy minden áron nekik legyen igazuk, véleményöket s állításaikat egész diákos disputatiói mániával forcirozzák. Az ily emberekről mondja a francia jelentőségteljesen: „c'est un homme ennuyeux." S vájjon nem igy itélhetne-e felőlem a t, olvasó, ha én most a „Régi dolgok" ellenében, „Nyílt levelem" védelmére, a vitának, mely már kimerítve van, tán még vagy egy félévig nyujtásául, nehézkes tudós komolysággal, vagy heveskedő boszankodással egész cikksorozatot kezdenék? A ki minden őt érinthető ellenvélemény által akkor is, midőn már a magáét elmondta, könnyen provokáltatik, az minden elméleti szabadéivüsége mellett is, a gyakorlati életben közel áll az ellennézet türninemtudás á h o z. Azt hiszem, ellenfelem is egyetért velem abban, hogy itt nem azon érdek kérdése forog fenn: Fi lónak vagy Mitrovicsnak legyen-e igazsága ? Az ily igazságról lehetne valóban felkiáltólag elmondani: micsoda az igazság! Hanem szerintem az itt a kérdés, nem tekintve a személyeket, hogy abirálat bírálata helyes volt-e? és ha igen, mennyiben. Bírálatnak bírálata! furcsa kifejezés. Mégis van értelme, főleg napjainkban. Maholnap oda jutunk, hogy akár a dicsérő, akár a roszaló bírálatok nagy részének megbirálása csaknem szükségesebbé válik, mint magának a munkának megbirálása. Hadd érezze az a biráló is, bárki legyen, hogy nemcsak munkát, de bírálatot irni is, jár egy kis felelősséggel. Nyilt levelemhez adalékul tán még e kettőt tehetném : 1) hogy Tóth Mihály irányában a szigornak, Mitrovics irányában pedig a kimélynek mentem el határszéléig, minek folytatásául tehát inkább Tóth Mihály részéről vártam s várhattam felszólalást; 2) hogy teljességgel nem éltem azon joggal, — és 9 z mulasztás részemről! - melyet Mitrovics „Régi dolgainak" záradékában, nem tudom, mily szerencsés, legalább cikksorozatának egész folyama után épen nem várt inspiratió mellett, a zsoltáriró ezen szavaival nekem a maga irányában megenged: „a hív ember megfeddjen engem, móg a verése sem árt énnékem!" Ezen jog felhasználásával neki adós maradtam; de fenntartó i azt magamnak, ha majd vele valaha személyesen találkozandom. Ezek után nekem, ki, ugy vélem, eléggé indokoltam: miért nem folytatom? csak az a kérésem marad a t. olvasóhoz, hogy a Mitrovics „Régi és régibb dolgai" után, legyen szíves a „Figyelmező"-bői viszonzás gyanánt „Nyilt levelemet,, átolvasni. Tulbizakadás volna azt hinnem, hogy akkor mindjárt enyim lesz a győzelem pálmája ; ily ambitiót magamban nem táplálok s világért sem akarom, hogy Mitrovics háta szenvedjen, — jobban elbírja az enyim ; de azt reményiem, hogy „Nyilt levelem" után, minden részemről jöhető íolytatás nélkül is, ugy a t. olvasó, mint a t. szerkesztő annyit legalább fog mondani, mint a mennyit a helytartótanács ama plehánusfóle vitában rendeletileg kimondott: „a fennforgó ügy befejezettnek tekintetik." Én ezen verdict előtt meghajlok, s ahoz tartom magamat. De ha ellenfelem, kinek ón is magamat őszintén ajánlom jóindulatába, a Tóth Mihály Liturgicájára, vagy az én „Nyilt levelemre" móg mindazt el nem mondta volna, a mit el kelle és lehete mondania; vagy ha még most sem akarna semmit bizni az olvasó-közönség szabad ítéletére s ezen soraim által is provokálva érezné magát a hallgatagság sáncaiból való fegyveres kilépésre : akkor csak egyikünkre nézve álljon a verdict, vagy parlamentáris nyelven szólva: a cloture, — igy majd mégis csak reménylem, hogy egyszer a lobogó láng magában elalszik! Filó La jos. Külföldi egyház és iskola. A svájci refor megy let *) II. A második thema ez volt; „az uj szövetségi törvény következményei az egyházra." Első szónoknak Altherr A. rorschachi lelkész vala kijelölve-Egyszerű, de világos ós velős vonásokban rajzolá az újszövetségi törvénynek messzeható, részben móg be nem látható következményeit, melyek az egyházat, az egyháznak az államhoz való viszonyát érintik. Az uj szövetségi törvény — kezdé szónok — az egyház ós állam közti viszonyt megváltoztatja. Az elsőt szabad társulatnak nyilvánítja, többé garantirozott államegyházat nem ismer el, az isteni tisztelet szabad gyakorlását minden vallásos társulatnak megengedi. Az államot pedig felekezet nélküli állammá teszi; minden polgárnak vallási kényszertől ment absulot szabadságot biztosit és minden egyesnek tetszésére hagyja, akar-e valamely egyházhoz tartozni vagy nem. Ez által az állam és egyház közt évszázadok óta tartó viszály szerencsés megoldását nyeri, megoldását az állam és polgárjog előnyére, a kanonjog ellenében. Ime ezen alapelvnek következményei. A kath. egyházra nézve a végkövetkezmény még nem határozható meg, csak a. cél constatálható, mely ezen alapelv felállításában rejlik, t. i. a szabad eszmék terjedésének ezen egyházban tág tért nyitni. A szabad gyülekezetek alakítása el van ismerve, a kisebbségnek a gyülekezeti alapítványokhoz való joga fenn van tartva, a papoknak nősülóse meg vau engecke. Ha nem üres szó a liberális katholicismus, ugy most van alkalma tendentiáit kimutatni. Fogja-e tenni? Két jelenség meghiusitni látszik azon reményt, hogy a romanismus állő p^sványából egy uj, erőteljes, életifju. valóban sza*) Lá§d a Prot. Egyh. és Isk. Lap 34. számát,