Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-04 / 40. szám
cio végeztével szintén eltávozott presbyterek sem. Ezen presbyterek közül azonban öten, miután én az uri szent vacsorát a benmaradt keveseknek kiszolgáltattam, s a templomból kijövék, visszamentek a templomba a községi biróval együtt, ki prédikáció alatt sem volt jelen, s ott az urasztal mellett hozzáláttak a sacramentomi szent jegyek fogyasztásához és eltávolításához annyira, hogy a közönséges nagyságú kenyérből 8 darabka, a megmaradt mintegy 14 itce borból egy pintre való küldetett ki hozzám, többi részint a templomban, részint az egyház pincéjében fogyasztatott el, a mint ezt a később ez ügyben kiküldött egyházmegyei vizsgáló bizottság jegyzökönyve is bizonyítja, noha ennek ide vonatkozó pontja nem adja vissza teljes hűséggel a szó szerinti vallomást, mert Geresdi Mátyás ekként vallott: „falatoztunk," s a jegyzőkönyvből épen e szó maradt ki, valószínűleg feledékenységből. Bármily mélyen keseritett is a gyülekezet tömeges tüntetése, — bármily erősen botránykoztatott is a sakramentomi szentségekkel elkövetett merénylet: tapintatosabbnak véltem egyikről is, másikról is mind a kathedrában, mind azon kivül hallgatni, annyival inkább, mert arról értesíttettem, hogy ha e dolgokat, ha nem is valami dörgedelmességgel, de csak a legszelídebb feddéssel is érinteném a kathedrában, találkozni fog ember, ki újra azzal demonstrál, hogy prédikáció közepén kijő a templomból. Nem adtam tehát alkalmat a tüntetésre; végeztem kötelességemet látszólagosan keserűseg nélkül, — főesperes urnák azonban följelentettem az eg ész dolgot kötelességem szerint. Meg vagyok győződve, hogy rövid időn helyreáll a régi béke köztem s gyülekezetem között, mely a templomba szokott számmal eljárt, s az elfogulatlanok a pünkösti demonstratiót szégyeneitek is, ha nem találkoznak lázítók, kiknek sikerült annyire vinni a dolgot, hogy pünköst utáni harmadik héten még a mindennapi templomlátogató öreg asszonyok is egyszerre kimaradtak a templomból, következő vasárnapon pedig nem volt több 12 hallgatómnál Okát kérdezvén, egy bizalmas emberem megsúgta, hogy e napokban a községi és egyházi elöljárók egy iratot hordoztak a gyülekezet tagjai közöttt házrólházra, korán reggel és késő estve titkosan, melyben több vád alapján hivatalbóli elmozdittatásom van kérve, s melyre állítólag következő rábeszéléssel gyüjtptett tömeges aláírás: ha a lelkészt sikerül elmozdittatani, a többi hivatalnokkal már könnyebben birunk, s az nj hivatalnokoknak a bányapénzt nem adjuk meg. Én lelkipásztori hivatalomnak minden tekintetben teljes tehetségem szeriut igyekeztem megfelelni ; az egyház anyagi helyzetének javításán is annyira buzogtam hogy enoek pénzbeli vagyona 200 fról 1000 ftra emelkedett 5 év alatt, a mindig sürgetett szigorú takarékosság következtében; erkölcsi botlásnak még csak gyanúja sem férhet hozzám: lehet tehát gondolni, hogy mily mélyen meglepett, s mily fájdalmasan érintett bizalmas emberem öntebbi tudósítása. Megütköztem, de meg nem ijedtem. Fájt, nagyon fájt e páratlan méltatlanság, de el nem csüggesztett. Emeltebb fóvel mint valaha mentem be következő vasárnapon a templomba, s szónokoltam talán a mestert eláruló judásokról, vagy a rágalmazás utálatosságáról, vagy más eféléről? nem, hanem a természet szépségeiről; majd másik vasárnapon a szorgalom hasznos voltál ól, s igy tovább, gondos figyelemmel kerülve még egyes szókat is, melyeket va'aki az ellenem indított mozgalomra magyarázhatna. És az én gyülekezetem lassanként visszatért az istenházába. Julius 8-án érkezett meg az egyházmegyei világi és egyházi tagokból álló küldöttség, mely az ellenem emelt vádakat, szigorú vizsgálat után egytől egyig hamisaknak, az általam bepanaszolt urasztali botrányt pedig valósággal megtörténtnek találta. Azt hiszi a t olvasó, hogy ellenségeim már most fegyver-letéve sőt meghunyászkodva várták az egyházmegyei törvényszék Ítéletét ? Világért sem! A küldöttség eltávozása után második vasárnapon már ismét üres padoknak prédikáltam, mert az elöljárók ismét ujabb panaszlevelet hordoztak ellenem, s igy, a mit én a nép vallásos életén hetekig nagynehezen újra építettem, azt ők pár nap alatt semmivé tették. Sőt most már az ifjak és gyermekek is kimaradtak a templomból. Tehát ujabb fondorlatok! Ha családtalan magános ember volnék, meglehet hogy e tehetetlen erőlködést nevetségesnek találtam volna. De végre is, midőn mind gyakrabban találkozám a szerető feleség titokban kisirt szemeivel; midőn mind gyakrabban vettem észre a rajtam s családomon ritka szeretettel csüngő édes anyámnak aggódó sóhajtásait; midőn láttam Őt, az eddig aggkora dacára jó egészségnek örvendőt most uapról-napra hervadozni, végre ágynak esni, s aug. 18-ikán elhalni, utolsó öntudatos órájában is ezt rebegve: szegény gyermekeim, mi lesz belöletek — végre, mondom, rajtam is erőt vett a levertség, s voltak pillanataim, melyekben lelki állapotom hasonlított a költőéhez, midőn imigy panaszkodék : „laktársam a kétségbeesés, szomszédom a megőrülés." Ah, nem lehet azt egy rövid, legalább röviden írni szándékolt közlemény szűk keretében elmondani, mit a bányapénz megnyerése óta szenvedni kénytelen valék. „Csak az vigasztal, hogy — meg nem érdemeltem." Megvallom, hogy hivatalom folytatása márakkor erőfeszítésbe került; de azért folytattam hűségesen, régi fegyveremmel, a szelídség, óvatosság és türelemmel igyekezvén gyülekezetemet visszatéríteni istenhez, templomhoz. És -újra boldogultam annyira, hogy már szept. 20-dikán az egyházmegyeileg kiküldött alesperes ur szokott számú gyülekezet előtt olvashatta fel a templomban az egyházmegyei törvényszék Ítéletét. Ezen ítélet szerint a sakramentomi szentségtörést elkövető gondnok és 5 presbyter hivatalaiktól örökre megfosztatni, s a velők bűnrészes községi biróval együtt mint templomfertőztetők és vallásháboritók, méltó megbü tetés végett a szegszárdi királyi törvényszéknek átadatni határoziattak. Hasonlóul a házról házra járó s aláírást gyűjtő elöljárók, mint hivatalos hatalmukkal visszaélők, mint rágalm.uók, s min' vallás-