Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-01-25 / 4. szám

a fenforgó tényt, mely szerint apápai lelkész mellett a barsi esperes ur, s vele a csillagozást elmulasztott szerkesztő nyilván érthetőleg kapacitált, azaz: püspököt jelölt ki, a mi pedig egyiköket sem illeti'. Arról sem győződhetik meg a barátom, hogy még csak „nem is gondolhatott volna arra, hogy a Nagy J. nyilatkozatára tett szerkesztői megjegyzés a többek között nekem is szól/' mert cikkem beküldéséről neki is volt tudomása, mely a barsi szives kérelem közlése előtt már legalább egy héttel nagytiszteletüséged kezei között levén, világosan L

tudhatta, tudta is, hogy a „már több oldalról beküldött" s nem közlendőkül jelzett cikkek sorsában az is osztozik. Eszes ember létére — ugy mondja — ki a szitán is átlát, ezt csak tudhatta, gondolhatta! Ha „az egymással homlokegyenest ellenkező, pseudonym aláirásu két cikket (megjegyzés nélkül) kiadandotta nagytiszteletüséged" : ezt az én barátom nem itéli a semlegesség fogalmával ellenkezőnek ; mert „vagy mind a kettőt, vagy egyiket sem," ebben áll — szerinte — a semlegesség. S e nézetéhez— mely ellen én felhoztam, hogy|u gyanazon forrásból nem csörgedezhet édes és keserűvíz stb : — ő nagytiszteletüséged azon nyilatkozatára támaszkodva ragaszkodik, melyjszerint „ha én — persze saját nevemben — egy a N. Jánoséhoz hasonló, de máskép indokolt, más egyéniség, nem a pápai lelkész, érdekében kapacitáló nyilatkozatot beküldök: saját nyilatkozatánál fogva lapjában annak is helyt adni köteles leendett." így aztán, mondja barátom, lehet Dunántúlnak két püspökjelöltje a Prot. Egyh. és Isk. Lap támogatása mellett, csak a hívatlan püspökjelölő cikk alól az iró neve ne hiányozzék. Eddig az én barátom. A mi már engem illet. A barsi szives kérelem s az azt kisérő szerkesztői nyilatkozat után nem bánt az engem, hogy nagytiszteletüséged „Korteskedés Dunántúl" cimü cikkemet lapjában nem bocsátotta közre. Mert, nem ismerhetem ugyan el, hogy abban valamely „a superintendensi jelöltet amúgy isten igazában lerántó, vagy piszkos sárral bedobáló" passus foglaltanék, de nem lehet kívánnom, hogy a fölemelt zászlaju jelölt érdemeit valódi értékökre devalváló cikkemnek ugyanazon lapban, melyben a zászló fölemeltetett, s körül hordoztatott, hely engedtessék. Épen e tekintet birt annak visszakérésére is. Sőt azon is megnyugodtam volna, ha nagytiszteletüséged a jeles tollú panegyricus „Angur" cikkét az enyém mellőzésével a barsi kérelemhez fűzve közlendette. Mert, ezzel legalább remény nyújtatott volna nekünk a sorompón kívül állóknak azon gyönyörteljes kilátáshoz, hogy valamikor a saját és álnevű két, ugyanazon üzelmet gyakorló, augurt szemlélhessük, a mint egymással találkozva egymás szemébe nevetendnek. Boszantóbb rám nézve az, miszerint rólam az is föltehető, hogy az egyházi állásomhoz illő szerénységet félretéve, felölthetném az ismeretes báránybőrt, vagy az el nem érhetett szőlőfürt fanyar voltával akarhatnék mentegetőzni. Önérzetem sokkal szerényebb, mintsem igy kívánhatnék legkedveltebb emberem fölemelkedéséhez is hágcsóul szolgálni. Inkább szerénységemet óvom meg mint nevetséges guny tárgyává aljasodjam — nagylelkűség leple alatt. Jól tette nagy tiszteletű ur, hogy szavát emelte a kivilágított sorompó lehúzásával az eszközö:ben nem válogató korteskedés ellen. Csak az a kár, hogy a barsi szives kérelem előtt, a mint a cikkek beküldetni kezdtek, mindjárt ezt nem tette. — Szerintem abban nincs különbség, valyon a személyeskedés és piszkolódás névtelenül és ál-vagy saját-név alatt foly-e? A piszok mindig piszok marad. ^ De hát én is nem azt mondtam-e, hogy „nem illik nekünk a szent ügy örve alatt korteskedni." Egyenesen az birt engem cikkem megirására, hogy Nagyvasvári Sándor ügyvéd ur korteskedésszerü föllépését roszaltam. Ezér1

-, írtam cikkem fölé is címül: „Korteskedés Dunántúl." S ez nem „vak" -ul volt oda biggyesztve. Valamint cikkem egyik pontja végén azt mondtam: „Causa patrocinio non bona peior erit: most is ezt mondom: „Interdum etiam laudari nocet" Tisztelettel vagyok 1874. jan. 18. Ver ax. Ha már bent vagyunk e gyümölcstelen szóváltásban, folytatjuk, s Bocsor Lajos ur kívánságára ezennel kijelentjük, miszerint biztos helyről vett tudomás szerint: „Gyönkön a tanárok iizetése 650 forint, az intézet tanszerek, természetrajzi gyűjtemények dolgában, más hasonló intézetekkel kiállja a versenyt, jövőre pedig el van határozva az intézetet fenntartó testület, az intézetet a törvény kívánalmainak megfelelőleg berendezni, a tanári fizetéseket emelni, szóval megtenni mindent, hogy a gyönki gymnasium múltjához méltólag megfeleljen vidéke s hitfelekezete hozzákapcsolt igényeinek." Szabad legyen azonban kérdenünk, hogy e nyilatkozat által cáfolva vagyunk-e, vagy igazolva ? Lapunk mult évi 51-ik számában mi is azt mondottuk, hogy a gyönki iskolának van elég szép múltja, s jövőre elég fontos hivatása, de ha hivatásának ezentúl meg akar felelni, javitni kell a dolgokon. Tehát nincs igazunk ? Avagy miért céloztatik a tanári fizetéseknek közel jövőben már 900 ftra emelése, sok talán a pénz ? Nem, de mert látja azon bölcs testület, hogy az előbbi időkben megállapított fizetés ma már nem elég, s hogy a tanároknak minden második, harmadik évben való változása épen nem előnyös egy tanintézetre sem. Hivatkozik ön a pesti tanárok fizetésére s az itt sűrűen történő változásokra. Teljesen igaza van; de az is igaz, hogy a pesti presbyterium épen azon nézeteket vallja, melyeket mi az 51-ik számban nyilvánítottunk. Nevezetesen bár a közelebbi 2—3 év alatt [400 frttal emelte a tanári fizetéseket, mind a mellett minden lehető alkalommal kifejezi azon nézetét, hogy a mostani fizetést csak ideiglenesnek tekinti, s minden lehetőt megtesz, hogy a mostani tanári fizetéseket mihamarabb minél jelentékenyebb mérvben emelhesse. A változásokra nézye 8*