Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-09-13 / 37. szám

örök üdvüket biztosítani. Kérni akarlak benneteket, testvérek, hogy az időt az örökkévalósággal, minden helyhez kötött nézetet az általános érvényű alapelvekkel, a nemzetiséget a kumauitással, a különböző országok változékony hagyományait a kötelesség változhatlan zsinórmértékével szemben felejtsétek. Utalni akarlak bennetek Krisztus erkölcstanának magasztos elveire, s meg vagyok győződve, hogy itt eleget találtok olyat, mi büszkeségteket fékezze, hibáitokat magatok előtt feltárja s benneteket javulásra ösztönözzön. Krisztus nem ugy beszélt mint a világi emberek beszélnek az eszólyes alkalmazkodás szellemében, ő tökéletes vallást hirdetett. 0 mellőzött minden helyi korlátot s esetlegességet, minden felekezetiességet s egyoldalúságot, s istennek minden átölelő igazságát, minden embereknek, — ázsiaiaknak mint európaiaknak — üdvére hirdetó. Ne gondoljátok, hogy én a ker. 'erkölcstan valamely különös formájára célzok, a mint ezt a ker. egyház egyes elnevezései értik és elfogadják. Nem, én fogalmaimat Krisztusról vagy az ő erkölcstanáról nem a dogmatikus theologiából, vagy követőinek egy b;

zonyos osztálynak életéből származtatom. Ő előttem nem olvad egybe, egy bizonyos sectával. Én egyenesen a bibliához fordultam, hogy bizonyosságot szerezhessek az erkölcsiség igazi s?abályai iránt, a melyeket J%us hirdetett, és erős meggyőződésem, hogy az ő tanai az emberiség általános tudatában találuak feleletet, s hogy az ő erkölcstanára nézve, „uincs sem görög, sem zsidó, sem körülmetélkedés, sem körülmetéletlenség, sem barbar, sem scytha, sem szolga, ,«em szabad." Vajha mi mindnyájan, az által hogy átengedjük maguukat e parancsok szellemének, tanulnánk közelebb térülni istenhez ! (Folyt, köv.) Régi dolgok újra előhozva. „Tu non videris perdidisse quod petis; Te credo surripuisse quod pulchre negas." Phaedrus Fabul, X. (Folytatás.) Hogy sem Tóth Mihály sem Filó nem állítják fel az általam sürgetett elvet, annak oka az, hogy nekem van igazam, s hogy mostani isteni tiszteletünk e lvte-1 e n s épen azért rend, egység s biztos megállapodás nélküli. Vegyünk rendre egy vasárnapi isteni tiszteletet. A legjelesebb liturgika-irók, a régiebbek közül Schi. p h o r st (Über Verhess, des Cultus,) Seltenreich, az ujabbak közül Schweizer, Hagenbach és Schöberlein, valamennyien elfogadják azon elvet, hogy miután a protestáns isteni tisztelet központját az igehirdetés képezi, központról levén szó, az egész istenitiszteletnek ugy szólván egy kört kell megjárnia lefolyásában, s valamennyi egyes cselekménynek ugy kell beosztatnia, hogy e körfutás pontosan, szabatosan megtörténhessék; innen van az, hogy például Hagenbach is, a kit Tőth Mihály szintén forgatott, ennek alapját, az isteni tiszteleti cselekmények egymásutánjára nézve azt mondja ki rendező elvül, hogy az egész isteni tiszteletnek ki kell indulnia az általánosból, emelkednie kell a különösig, s innen ismét fokozatosan leszállauia mintegy az általánosba, a honnan az kiindult volt; a mi más szóval azt teszi, hogy az egyes isteni tiszteleti cselekmények elővételénél, egymásután való következtetésénél ugy kell eljárnunk, hogy először oly actusok jöjjenek, melyek a vallásos érzést csak általában, egy bizonyos, különösen kiválasztott tárgy vagy pontra való irányítás nélkül ébresztik fel, ugy szólván vallásos hangulatot teremtenek ; ezek után olyanok következzenek, melyek a vallásos érzést és figyelmet már egy bizonyos irányba terelik s előkészítik azt az egyházi beszédre, mint oly különösre, melyben már nem általában, általánosságban csakk vallásos igazsággal és gondolatokkal foglalkozunk, hanem azok közül egy speciális igazságot vagy gondolatot teszünk, vizsgálatunk tárgyává. Amily rendben emelkedett a vallásos érzés e magaslatig, e központig, oly rendben kell annak, a predikatio után következő actusok által a kiindulási pontra visszavezettetnie. Kérdem : mennyi van ebből a mi istenitiszteleti rendtartásunkban megvalósítva? Megtörténik a háromszori cerimóniás harangozás, s beállít a templomba néhány iskolás fiu, saját választása és izlése szerint énekelvén addig, míg a kántor vagy tanitó jónak látja immár szintén megjelenni s elkezdeni az invocatiót, a „fennállót". Amaz, a helyett hogy vallásos hangulatot teremtene, elveszi az ember kedvét a templomban való megjelenéstől, ebben az a következetlen, hogy segedelmet a megkezdésre akkor kér, mikor roszul már végzett is valamit. Az ezután következő gyülekezeti éneklósnek, a mondott elv szerint, az volna célja és feladata, hogy általa a vallásos hangulat és figyelem, melynek már elébb általánosságban föl kellett ébresztetnie, most már a szigorúan, gondosan megválasztott tartalom által, valamely különös felé irányoztasssók, a tartandó egyházi beszéd felé fordittassék. Igen, de hát megtörténik-e ez mindig, mindenütt ? Anélkül, hogy szemrehányásokat tennék, biztosan mondhatom, hogy igen sok helyen maga a lelkész mitsem ad ez elmondandó ének tartalmának megválasztására; ellenkezőleg igehirdető és énekvezér, mint az. isteni tisztelet vezetői, mit sem tudnak egymás céljáról; igy történik meg aztán, hogy az ének, melyet ilyenkor mondunk, részint a gondatlan kezelés, részint most használatban levő énekes könyvünk tartalmi szegénysége miatt, egészen másról szól, mint amiről az igehirdető beszél, az istenitiszteleti cselekvények egymást szépen keresztezik ahelyett, hzgy egy központ körül igazodnának; egymás hatását gyöngítik a helyett, hogy egy közös célra törekednének. Az egyházi beszéd előtt mondandó imának még inkább alkalmazkodnia kellene a hirdetendő istenigében; de mig e helyett sorra veszszük Révész, Borsodi vagy Celder imáit, s hogy a contrast annál nagyobb legyen, közbe ékeljük az urimát, mely épen azért, mert oly példány-ima, a vallásos élet valamennyi érzelmét, gondolatát, annak minden szükségét, minden viszonyát, minden reményét, minden óhaját magában foglalja és