Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-08-23 / 34. szám

által szorgalmazott vizsgálat a súlyosan vádolt tanintézet érdekében is keresztülvitetik. Az esperességek küldötteinek nyilatkozatai után a kérdés első része megoldatván, a második rész jött tárgyalás alá, mely hosszú és heves vitára adott alkalmat. A két párt közül az egyik alaptalannak igyekszik kitüntetni a kérdésben forgó gymnasium ellen emelt vádat, s ellenzi a vizsgálatot, másika a haza, egyház és a vádolt tanintézet érdekében szigorú vizsgálatot kiván. A vita oly hosszura nyúlt e kérdés fölött, hogy az elnök annak folytatását a következő napra tűzte ki. Másnap szavazásra kerülvén a kérdés, s négy esperesség (Nyitra, Árva, Trencsón, Thuróc) egyhangú, s egy esperesség (Liptó) megoszlott szavazatával három ellen, oly értelmű határozat hozatott, hogy a kerületi gyűlés helyeselvén a superintendens eljárását, személyének bizalmat szavaz, s miután oly concret vád, mely a vizsgálatot indokolná, fenn nem forog, azt megejtendőneü nem tartja. Ha mindazonáltal a kormány a vizsgálatot saját közegei által eszközöltetné, a kerületi gyűlés a vizsgálathoz négy tagot küld ki saját kebeléből. Ezen határozat ellenében a más nézeten levő esperességek küldöttei különvéleményüket, mely szerint a legközelebb megtartandó egyetemes gyűlésből vizsgáló bizottság volna kiküldendő, jegyzőkönyvbe vétetni kérték. Ezután fölolvastatott a tiszáninneni egyházkerületi gyűlésnek átirata, melyben a n.-rőcei gymnasium ügyében hozott határozatát tudomásul vétel végett tudatja. Ez újra hosszú vitát keltett. Dula szentmártoni ügyvéd e tárgyban egy határozati javaslatot nyújtott be, mely szerint a kerületi gyűlés roszalását fejezvén ki a tiszáninneni egyházkerület superintendense eljárása felett, az egyetemes gyűlésre küldendő követeit utasítaná, mikép azok oda hassanak, hogy a tiszáninneni egyházkerületi gyűlésnek a rőcei tanintézet tárgyában hozott határozata megsemmisíttessék, s azon esetre, ha az nem történnék meg, a mondott tanintézet ezen (a dunáninneni) egyházkerület felügyelete alá vétessék. Ezen javaslat is határozattá lön azon módosítással, hogy a roszalás a javaslatból kitöröltetett. Néhány szó a trencséni ág. li. ev. egyházmegye legújabb! közgyűléséről. Egy szomorú kötelességet vélek teljesíthetni, midőn a hazai prot. közönséget egyházmegyénk beléletóvel és szellemével megismertetni szándékozom. Szomorú kötelességnek nevezem ezt, mert fájdalmasan esik magamnak is, mint protestánsnak s mint ez egyházmegye egyik lelkészének, midőn egyházi életünk oly elmérgesedett, veszélyes és következményeiben messze ható bajait kell földerítenem, melyek a protestantismust előbb-utóbb oly sikamlós térre fogják szorítani, melyen ez a higgadtabb gondolkozók elítélésével, a hazafias érzelműek megvetésével és saját romlásával fog találkozni. Értem a hazaellenes, pánszláv szellemnek mind szélesebb körben való elterjedését. Kétlem, hogy volna egyházmegye, mely e szellemnek hívebb pártfogója és ápolója volna, s melyben ez merevebb ós ellenségesebb állást foglalna el, mint a trencséni. Gyűléseink keveset látogatottak, tanácskozmányaik meddők és szárazak, az egyházi élet s az igazi evangyeliomi szellem fejlesztésével keveset törődök, mindez nálunk csak mellékes célnak látszik. A tanácskozmányokon, egykét túlzó pánszláv szelleműt kivéve, egyetlen egy világi sem vesz részt, melynek oka főkép azon határozatban keresendő, mely szerint a gyűlés tanácskozási nyelve tót s más nyelven szólani tilos. Ez oly határozat, melyhez hasonlót széles e hazában alig fogunk találhatni, s mely világosan ránk süti a hazaellenes fondorkodások bélyegét. Nem követelem én azt, hogy a trencséni egyházmegye tanácskozási nyelve kizárólag a magyar legyen, — mi autonom egyházunkban s vegyes nemzetiségek között a legnagyobb jogtalanság volna; de ép oly jogtalanság megtiltani a haza diplomatikai nyelvének használatát, mely pedig nálunk is a müveit világi osztály nyelve gyanánt tekinthető. Neheztelhetünk-e az ily jelenségek után azokra, kik azzal vádolnak, hogy az autonomia palástja alatt hazaellenes terveket szövünk ? Yonhatjuk-e kérdőre azokat, kik bennünket, mint a magyar nemzetiség halálos ellenségeit feltüntetnek? s bátran szemükbe nézhetünk-e azoknak, kik egy idegen hatalom felé való gravitalás vádjával illetnek ? Az evangyeliom, s az abban foglalt magasztos elvek terjesztése s általok és ezek alapján az erkölcsi világ emelése és tökélyesbítése azon elv, melyet magának az egyház célul tűzött ki s melynek lelkiismeretes ós következetes keresztülvitelétől függ értéke, boldogsága, jövője; a nyelv azonban, melylyel ezen hivatását ós kötelességét végzi, csak puszta eszköz a cél elérésére, s ime! mi az eszközből célt, s a célból eszközt csináltunk. Harcolunk minden, még a legundokabb fegyverrel is, egy nyelv használatáért s egy másik használata ellen, s e fölött elfeledjük, szemünk elől tévesztjük s elhanyagoljuk magát a célt. Bebizonyította ezt a legközelebb tartott egyházmegyei gyűlésünk is. Bár sok, az egyházi életbe mélyen vágó kérdés feküdt a gyűlés asztalán, várva a megfejtésre és helyes megoldásra : mindazáltal ezek vagy épen nem, vagy pedig csak igen felületesen lettek tárgyalva. Teljesen elmaradt, a nélkül hogy csak egy szóval is érintve lett volna, a lelkészi conferentiák ügye; elmaradt az egyes dékánoknak népiskoláink állapotáról szóló tudósítása ; csak íutólag s mellékesen lettek tárgyalva az öszszehivandó zsinatra zsinórmértékül szolgáló előmunkálatok; de minek is, hisz ezek mind csak mellékes dolgok. A főcél, melyért derék lelkészeink ez egyszer összegyűltek, mely már hosszabb idő óta szemeik előtt lebegett s mely a kedélyeket lázas izgatottságban tartotta, a nagyrőcei