Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-08-02 / 31. szám

halálos ágyán se bocsáttassék orvos vagy hitrokona." Ilyen dolgok történhettek, ily haiározmányok születhettek azon korban, midőn Hase szerint a világi hatóságnak ilyen ügyekben csak a hóhérszerep, a végrehajtás kötelessége jutott gyászos osztályrészül; de ina már a csalhatatlanság vasvesszeje sem biroá oda hajtani a világot, hogy vallásos meggyőződéseért akárki is üldöztessék, s a modern műveltségnek a protestantismus által oly hőn ápolt veteményes kertjei megsemmisüljenek. Azonban nem szabad elfelejtenünk a jezsuitismus találékonyságát, a mely egoisticus céljával teljesen tisztában levén, a teendőkre nézve a viszonyok bármi alakulása közben is soha zavarba nem jön. Jól tudja, hogy most máglyákat gyújtani nem lehet, mert igen hamar találkoznék, a ki talán agyujtogatót magát taszítaná a lobogó lángok közé, avagy tenné olyatén hűs helyre, ahol elég alkalma lenne megtanulni, hogy a tüzet nem azért adta az isten, hogy benue a világosság úttörői, a vezérgéniusok e1

hamvasztas^anak, hanem azért, hog/, mint az evangélium örökfónyü napja, világoljon azoknak, akik sö tótsógben vannak. És a viszonyok ilyetén alakulását átlátták magok az ultramontanismus gyászlovagjai is, átlátták, hogy a modern állam a hóhérszerepre többé nem vállalkozik. Mit lesznek hát, hogy régi hagyományos természetükhöz híven, mégis tegyenek valamit ? Fegyvergyáruknak legutolsó darabját, az ártani akarásnak legutolsó ós legpiszkosabb módját veszik elő s elkezdik iskoláinkat és papjainkat, tanárainkat gyalázni és rágalmazni a sajtó terén, s engesztelhetetlen dühökben oly piszkos dolgokat szórnak ellenünk a világba, melyek untig elegendők arra, hogy azok előtt, a kik viszonyainkat s Magyarország közműveltségi állapotait s alaptényezőit közelebbről nem ismerik, ós a közvélemény előtt, iskoláink, papjaink, tanáraink tekintélyét, jó hírnevét, becsüle!ét teljesen aláássák és lehetőleg lerontsák. Elmondják, hogy az állami felügyelet mennyire szükséges ép a prot. iskolákban, mint amelyekben sokszor csak papjelöltek professoros'íódnak, természetesen szerintök a tudományos haladás hátrányára; elmondják, hogy a mi zugiskoláinkban csak a bizonyítványok kitűnők, de ifjaink távol állnak a tudományos képzettség megkívántató s elórni kellő fokától, ós hogy az ország értelmisége közt a protestáns papság legnagyobb része a legalsó fokon áll. Ezt mondják a sötét középkor e hátramaradt bús és szánalomra méltó lovagjai, kik, mert mostanság nem hurcolhatnak máglyákra bennünket s tűzzel nem gyújthatják fel épületeinket, a rágalom legpiszkosabb fegyveréhez sem átallanak nyúlni, s a ráfegás és gyanúsítás lassan emésztő üszkeit dobálják azon protestáns iskolákba, melyek századokon keresztül voltak e hazában a tudományos haladás zászlójának lobogtatói s a magyar nyelv és nemzetiség bástyái. És elmondják mindezeket névtelenül a sajtóban, harcra szólítanak bennünket oly fegyverrel, melyet mi épen piszkosságánál fogva nem használhatunk, mert sem magunkat feldicsérni, sem azon ártatlan és jellemes kath. testvéreinket megsérteni nem volna illendő, a kik e petulans ós minden bírálaton aMl álló eljárást velünk együtt kárhoztatják. Nem mondhatjuk el, hogy a prot. intelligentia mily arányban van ugy a közigazgatás, mint a törvénykezés s a közélet minden terén képviselve, papjaink, tanáraink közt mennyi az iró, az alaposan képzett ember, mert ez esetben az öndicsérés izetlensógéba esnénk; ha pedig a katholikus egyház gyengéit trombitálnánk ki, meglehet sok igazat el tudnánk mondani, de talán sok jellemes egyént is megsérthetnénk, a mely pedig távol áll tőlünk. Ily ellenekkel szemben mi magyar protestánsok magunkat másként tisztára nem moshatjuk, rninthi a vallásos lelkesedés s teremtő hiterő ecclatáns példáival mutatjuk meg a világnak, hogy azon magasztos, nehéz, de dicsteljes szereppel, melyre az emberiség közmüveiődésóriek érdekében, a protestantismus vállalkozott, mi magyarok is teljesen tisztában vagyunk, s azzal akarjuk még ma is lekötelezni magunk iránt a haladó emberiséget, hogy a modern kultura határait folyvást terjesztjük, iskoláinkat a kor magaslatára felemelni, s mint hajdan, ugy ma is a fejlődő szellemélet központjaivá tenni igyekezünk. Tanügyi viszonyaink gyökeres átalakítása tagadhatatlanul nagyobb mérvű áldozatokat igényel tőlünk is; de ezektől visszariadnunk nem szabad. Nekünk móltóknak kell lennünk azon dicső hitelődökhöz, kik tudtak^ tenni, alkotni, s kiknek nevök a századok lapjain ép ezért fénybetűkkel fognak ragyogni mindenkoron. Igyekezzünk tanügyi tekintetben is a modern államalakulati viszonyokkal szemben józan elvektől ^vezérlett, határozott állást foglalni el, meg-