Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-01-18 / 3. szám

NECROLOG. A pesti theologiai intézet növendékei ezelőtt nyolckilenc évvel egy szép szokást kezdettek életbeléptetni. Az iskolai év végén a végző osztály tagjai egy csoportban lefényképeztették magukat, s e képből egy-egy példánynyal a tanárikar tagjait is meg szokták ajándékozni. Háromnégy évi tanári fáradozásainkért, atyai, testvéri jóakaratunkért tanítványaink részéről ez a jutalom. Nagyon egyszerű jutalom, de nagyon becses. Dolgozószobánk ha tízszerte gazdagabban volna is bebutorozva, mint a mint van, ezen képek lennének annak legkedvesebb , legbecsesebb diszei. Oly ajándék ez, melyen nincs semmi szenny, semmi piszok; nyugodt lélekkel tekinthetünk az ifjú arcokra, nem találunk közöttük csak egyet is, kinek láttára lelki furdalást kellene éreznünk, vagy a kinek emléke valamely jellemszeplősitő tett emlékét ébresztené fel bennünk. Sőt ha a munkába elfáradva, íróasztalunktól feltekintünk, ujulást nyer lelkünk ez emlékképek megpillantásakor, ujulást nyer annak tudatában, hogy ezen ifjak, nagy részben már megférfiasodva, a nekik adatott talentumoknak kisebb vagy nagyobb mértéke szerint — kivételével a talán kevés kiveendőknek — eléggé híven buzgón fáradoznak a Gondviselés által számukra kijelölt munkakörben, s hogy ezeknek ugy tudományos kiképződésében, mint buzgóságuk munkakedvük fokozásában, s jellemük nemesítésében talán nekünk is volt némi csekély részünk, s talán valami csekély szolgálatot mi is tehettünk egyházunknak, nemzetünknek. Köszönet e képekért, kedves volt tanítványaink ! Adtatok azonban e képekben keserű emléklapokat is. Van egy képem 1866-ból; tizenhat ifjú arcképe van rajta ; tizenhat pályavógzett, s szép reményekre jogosító ifjúval szorítottam kezet, midőn e képet kaptam, ós nem tellett el öt év, midőn a tizeuhatból ötöt már magához szólított az Ur. Szegény fiuk ! Előttem vagytok folytonosan, megmegakad tekintetem majd egyiken, majd másikon. Emlékszem még elevenen azon helyekre, melyeket a tanteremben elfoglaltatok ; emlékszem élénkén anyagi küzdelmeitekre, ernyedetlen szorgalmatokra, még inkább az édes reményekre, melyeket kivált egynémelyikőtökhöz kötöttünk, és im alig löktétek el a csolnakot a parttól, hogy evezzetek az élet tengerén, elmerültetek, A most bezáródott év egy másik képemen hagyott sötét foltokat. A kép 1865-ből való. Huszonegyen vannak rajta, három sorba elhelyezve. Örült lelkem valahányszor e képet vizsgáltam. A rajtalevők egy része az evangelikus egyházban működik híven, becsülettel, feltűnő sikerrel másik része a reformált egyházban, ki innen, ki túl a Királyhágón, ki mint lelkész, ki mint tanár, egypár mint világi pályán levő, de majd mindenike ugy, hogy dicsekedve említhetjük róla, hogy ez is intézetünk növendéke vala, És a kedves képre ha most rátekintek, észrevétlenül is köny lopódzik szemembe. Szegény jó két fiu! mintha csak sejtettétek volna, hogy a végzet erős keze először is ti utánatok fog kinyúlni, a közép helyet foglaltátok el a képen, hogy a hűn szerető barátoktól védve legyetek minden oldalról, vagy talán mert ti voltatok a központ, ti voltatok, kikben az osztály mindén tagjának szeretete találkozott. Mit se használt! Az öldöklő angyal berontott a kép közepébe. A múlt nyáron egész váratlanul az egyiket, az év utolsó óráiban pedig a másikat, akkor Tamásy Istvánt, most közelebb Kozma Lajos feketehegyi lelkészt döntötte ki a sorból. Nagyon erősen sujt néha az Ur karja! A kezéből kilövelt nyil nagyon mélyen fúródik olykor szivünkbe. De ki állhat ellene? Legyen a csapás még oly súlyos, a sziv egyet facsarodik, könyüinkkkel megöntözzük a sirt, és azután megyünk tovább küzdeni, fáradni e nagy taposó malomban, melyet életnek neveznek, a mig nekünk is azt nem mondják „immár elég." Titkon ejtett könyüimmel behintem én is a távolból sírotokat, korán elhunyt ifjú barátaim, s képeteket felékesítem szivetek jósága, lelketek nemessége emlékvirágaival. A lelkészi kar ez utóbbi vesztesége, Kozma Lajos született Bácsmegyében Piroson, 1844-ben. Szüleinek Kozma Lajos s Ách Krisztinának példás lelkész- családi élete korán megkedveltette a különben is kiválólag gyengéd, nemes szivű, szerény lelkű gyermekkel a lelkészi pályát, miért is bevégezve az ujverbászi majd a körösi tanodákban a gymnas tanfolyamot, a pesti theolog. intézet növendékévé, s egyszersmind ennek egyik díszévé lett. Kitűnő tehetsége és soha nem lankadó szorgalma, a legkisebb erkölcsi szennytől is gondosan óvott jelleme, szerénységgel párosult becsületessége, örök vidor kedélye kedvessé, becsültté tették őt ugy tanárai, mint tanulótársai előtt. A tanfolyam bevégeztével Feketehegyre ment tanítóul, de egyszersmind gyengélkedő atyja mellett segédlelkészi teendőket is teljesítve, ugyan itt lett atyja halála után előbb helyettes, majd 1869. közepén, egyhangúlag megválasztatván, rendes lelkész, A mily ép, erős volt lelkileg, olyan volt vagy legalább olyannak látszott testileg is ; azért nagyon szomorúan lettünk meglepetve, midőn ezelőtt nyolc hóval bénultan, talán szélütéstől érintetten Budapestre jött egészségét visszaállítani. Ez időtől fogva aggódva tekintettek reá barátai, aggódva sejté maga is a bekövetkezendőket, s szomorúan mondogatta jó embereinek: „Barátaim, nem sokára eltemettek engem." El is temették szegényt az év első délutánján; közelből, távolból a ki megjelenhetett, sietett e gyászünnepélyben résztvenni. Kármán Pál főesperes ur mondott koporsója felett — miként értesülve vagyunk — mindenkit mélyen beható imát, Kiss Adolf ottani segédlelkész ur pedig siri beszédet. Majd e hó 4-ikén a gyülekezet kívánságára gyász isteni tisztelet tartatott emlékére, mely alkalommal Kármán Pál és Szabó Péter pirosi lelkész urak tartottak megható, s a boldogultat hiven jellemző beszédeket.