Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-07-19 / 29. szám

sának munkája tartós befolyással fog lenni nem csak a főiskolára, a szülő városra s a reformált egyházra, hanem az egész helvét népre, s abban s az által mindazon nemzetekre, a melyek az egyszerű, de a társadalmi élet ideálját nemesen megvalósítani tudó svájci nép iránt tisztelettel tudnak viseltetni, vagy befolyással lehet mi ránk is, kik attól fényes nagyúri háztartásunkban épen ugy, mint nyilvános életünk terén, — attól a kötelessége tudatában élő egyszerű néptjl, sokat tanulhatunk. Eddig főleg polgári életéről szóltunk Hagenbachnak, most terjeszkedjünk ki biztos források nyomán írói életére is. Ilagenbach a száz semestrisen keresztül tartott akadémiai felolvasásait, melyeket részint az egyetemen, részint müveit hallgatók nagyobb körében adott elő, — nagy gonddal és fáradsággal leirta, s igy jöttek nyilvánosságra szelid szellemtől áthatott, könnyen áttekinthető s azért mégis nagyszerű theologiai müvei. Nagy hézagot pótolhat sok vaílástanár kezében Hagenbach „Leitfaden zum shcriftlichen Eeligionsunterricht an höheren Gymnasien und Bildungsanstalten" cimü munkája. A mottó eléggé jelzi e kézi könyv irányát: „Ce n'est pas la téte, qu il faut se casser pour avancer dans la carriére de la vérité c'est le co3ur." Továbbá: „Encyklopádie und Methodologie der theologischen Wissenschaften" szellemdús müvével, mely magyar nyelvre is le van fordítva, kitüntette a szerző a tananyag fölötti] subjectiv hatalmát s bámulatra méltó tájékozással párosult sokoldalú szakavatottságát, melyben az ifjú theologus a prot. theologia ideálját láthatja lelki szemeivel. Mig egyrészről Hagenbach ezen a theologusra nézve „vademecum"-ában a tudomány ifjú embere előtt a puszta ideált rajzolja le szelid vonásokkal, addig más részről nyugodt modorával rá mntat a valóság küzdhomokjára is. A szeretetre méltó közvetítő theologusnak sokszor hangoztatott óhaja : vajha a theoiogusok fegyverei ekevassá, s azok nyársai sarlóvá változnának, — az igazságszerető egyháztörténészt nem riasztotta vissza a „Lehrbuch der Dogmengeschichte" című müvében tanítványai előtt az egyház régibb ós ujabb harcosainak práguans színben való feltüntetésétől. Egyéb munkáin kivül különösen említésre méltó még Hagenbachnak a mindenki által nagyra becsült élethű, vonásokban gazdag, gyönyörködtetve vonzó áttekintéssel irt legnagyobbszerü dolgozata : „Kirchengesichte 7 B. 3. Auflage 1869—1872." Azután nem hallgathatjuk el Oecolampadius és Mykonius reformátorok biographiáját, a svájci, de különösen a bázeli egyháztörténethez nyújtott adatait, végre több mint száz tekintélyes cikkeit többnyire életrajzi tartalommal, melyeket Hagenbach Herczognak szolgáltatott át theologiai Realencyklopediájának kiegészítése végett. Hagenbach mindezen elszámlált munkáiban azon nemes törekvés valósul meg, hogy a szélsőségek legyőzése mellett egyrészről a jogosultságnak barátságos elismerése, másrészről a szelid igazságra vezérlés szelleme által egyesíteni kell azt, a mi egyesitettni akar, mely álláspontját ő egyháztörténetében alkalmilag igy fejezi ki. „Valamint bizonyos az, hogy a vallás lényege nem egyes szabványokból áll, s az isten országát nem szavak képezik, hanem mindkettő alapja: erő, — ép oly bizonyos az is, hogy azok között, a kik nyilt,szivüen gondolkodnak, még egy más gondolkodásmód is van, tehát nem csak az, mely a hitvallást betűszerinti értelemben hangoztatja. Oh mért fordul hát elő oly sokszor, hogy a helyett, hogy szeretetet vetnének, gyűlöletet aratnak s mért az a gondolkodás, hogy ez által isteni szolgálatot cselekesznek?" Ily közvetítő irányban működött Hagenbach mint publicista is a nagy felkarolásban részesülő „Kirchenblatt"-jában , a melyben néhány elvtársával a téves meggyőződésben lévő párt érve t mesteri tollával lerontotta. Megemlítették Hagenbach jubileumi ünnepén azt is, hogy az ő szellemdus, épületes egyházi beszédeiben sok ezer keresztyén szív lelte fel megnyugtatását. Hat kötetben adta ki a megdicsőült férfiú egyházi beszédeit 1839—1858. s ezeken kivül még sok egyes füzetben. Teljesen jogos tehát az az óhaj, vajha Hagenbach nézetei az egyházi szónoklatról s főleg az evang. kultusról, ugy amint ő azokat „Grundlinien der Homiletik und Liturgik" (Lipcse 1863) s amint „Über zeitgemásses Predigen" cimü müveiben kifejti, — mindinkább érvényre juthatnának. H* Hagenbach, mint egyházi iró századunk celebritásai között az elsők közé tartozott, ugy mint költő sem kevésbé tekintélyes állást foglalt el Ő magát ugyan a költészetben szerénységből csak dillettansnak nevezte; de habár ő nem tartozik e téren az úttörők közé, azért mégis, mint Kurcz Henrik nyelvész s történész mondja, — költeményeit a legbensőbb költői érzet szelleme lengi át. Ha phantasiájában nem lángol is fel a merész képzelet szélitő ormára, azért a kedély mélységét és tisztaságát mindig visszatükrözteti a természet ártatlan szépségeinek, s az emberi élet jeleneteinek megéneklésóbon. Hagenbach költői művei nem lepnek meg eredetiségükkel, a gondolatok s képek újságával, de jóltevő érzettel töltik el az olvasó keblét; mert szívből jönnek s szivh°z szólnak. Az ő „Geistliche Gedichte" (Basel 1863) cimü fejezete költeményeinek egyházi színezetet hord ugyan magán, de e megkülönböztetéshez nem tudott soha egészen ragaszkodni; mert világi költeményein is tiszta vallásos szellem vonul keresztül, mely nem csap át soha sentimentalismusba vagy pietismusba, mert ő az életet nyilt lélekkel tekinti. A kedély bensősé .je leginkább megragadó a „Natúr und Wanderliedern" és „Aus der Haus- und Kinderwelt" cinm költeményeiben, melyek alkalmiak lévén, szívélyes naiv szellemben s kedves humorban gyönyörködtetve tanítanak. Ezekben nem csak a költőt, hanem az embert, a szerető férjet s az atyát is tudjuk szeretni és becsülni.