Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-06-07 / 23. szám

tive meg van mondva, hogy az a mű: mi nem. Ami itt e pontban mondva van, az a műnek jelzése, pár szóval ismertetése, közelebbi megjelölése, tehát nem „bűne", mint nekem nem bűnöm, hogy nem lettem római király. Címének: „vallásoktatás" meg nem telel annyiban, a mennyiben eddigi fogalmak szerint „Vallásoktatás" alatt mást értettünk. 2. „Tekintve, hogy használatban levő e nembeli tankönyveinket felül nem múlja." Ezzel meg van mondva, hogy az a mű tankönyveink között mily helyet foglalhatna el, vagy inkább, hogy: minél kevesebb. E pontról azt mondja T. ur (1. 528), hogy „oly általános, hogy az alatt mindent lehet érteni." Felfogás dolga, hogy mit tud érteni az ember „minden" alatt? A franciák érthetik azt, a mi az öt milliárdon tul van, mert hogy addig el tudnak olvasni, bebizonyították; a vad népek érthetik azt, ami az ötön tul van, mert — ha igaz — csak ötig tudnak számítani. Én ugy találom, hogy e pontban e három van: a. vannak e nembeli tankönyveink; b. e nembeli tankönyveink használatban vannak; c. e nembeli tankönyveinket fölül nem múlja. És egyszersmind eszmetársulásnál fogva folytathatná is móg T. ur az okoskodást ilyenformán: tehát vannak ilynémű könyvek, használatban vannak, a bizottmány nem tett ellenök kifogást; bizony tehát nem is lehet ellensége az ilynemű könyveknek. Ez okoskodás épen elég lett volna arra, hogy sem T. ur sem Sántha Károly ur — kinek a 14-dik számban irt cikke néhány ártatlan tévedésen és ferdítésen, melyek miatt azonban nem dül Össze a világ, alapszik — sem én ne írjunk e tárgyban semmit. Tehát a 2-dik pont azt mondja meg, hogy „az a mű minél kevesebb, vagy hogy tankönyveink között mily helyet foglalhatna el;" a 3-dik és 4-dik pont pedig megmondja, hogy azt a helyet nem, és hogy miért nem foglalhatja el ? ti két pont tehát vonatkozik a hibákra, de sem nem „ro s zas ágra" sem nem „bűnre," mint T. ur rögeszméje képzeli. 3. „Tekintve, hogy az elbeszélésekből levont tanúságok több helyütt erőszakoltak." 4. „Tekintve, hogy a dolgozat nyelvezete a magyar nyelv szellemével több helyütt ellenkezik, jelen munkát azon célra, melyre készitve van, nem ajánlhatni. Itt figyelmezzünk e kifejezésre: „jelen művet"; tehát nem minderi, ugyanazon nemű müvet nem ajánlhatni. Azután megjegyzendő az is, hogy ezen két utolsó indok csak akkor lenne teljesen bebizonyítható, ha majd a munka nyomtatásban megjelenend. De legyen szabad addig is épen T. ur által a bizottmány ellenében „kuriosumkép'1

felhozott tanúságok közül egyet — 142 1. — idéznem: „olyan barátot szeress, kit veszélyben ismertél meg." Azt látom, hogy T. ur kész e tanúságot aláirni; de egy bizottság csak tartozik annyival magának, megbízójának ós a tanulónövendékeknek, hogy aláírását ilyenektől megtagadja. Még egyet, de csak emlékezetemből mely csalhat is; egyik elbeszélésnek cime: „das Kind mit der Scheere." Ezt T. ur igy fordítja; „az ollós gyermek," talán ad normám: ollós rák", e helyett „a gyermek és az olló." Én ismerve a bizottmány jóakaró hangulatát, e hibák kijavithatása végett — mint már 1. 337 irtam is — átadtam T. urnák két bizottsági tag Írásban beadott véleményét ; tudtam, hogy eljárásom által az illetők nem fogják magukat sértve érezni. Ezért — a közönséges nézet szerint — T. ur ugyan indiscretiót követett el, midőn közülök néhányat a bizottság ellen „kuriosumkép" közlött, de nincs szükség bocsánatot^kérnie, sőt ón mondok neki köszönetet, mert e nélkül nem tudnék most semmi példát felmutatni annak bebizonyítására, hogy a tanúságok több helyütt „erőszakoltak". Akarom hinni, hogy most már T. ur érti azokat az indokokat; és ha föltehetném, hogy értvén elfogadja őket, ha föltehetném, hogy nagy „Saharájának" állításait önkényt visszavonja, válaszomat be is rekeszthetném. De mind ez fel nem tehető ; nagyon gyanúsít, gyanúsításai nagyon bántók, vakmerőn megtámadja a bizottságot, és pedig elferdített mondataimra támaszkodva bántalmazza azt ; nem tehetek azért mást, mint hogy lépésről-lépésre is kiszorítsam positioiból. T. ur azon rögeszmében szenved, hogy a bizottmányt valamely „titkos indok" stb. stb. vezette, hogy épen az én - általa idézett — mondataim folytán „rá is jött a titok nyitjára"; hogy „ha mindent nem is, de annyit tud, a minek folytán a bizottmányra kígyót békát kiálthat. Kérem azért n. t. szerkesztő urat, szíveskedjék még egyszer egy _ bizony nem — kis tért engedni, mert látom hogy a nagy moles ellen nagy készülékkel kell mennem Azt irja T. ur: „Nem arra kértem a bizottságot" stb. 1. 526. sor. 21. — Ez téves visszaemlékezés, mert nem a bizottságot — ily uton meg sem kérdezhető az — hanem „kérte annak valamelyik tagját." L. 138 sor. b. Azután irja: „Nem H. J. úrtól vártam a választ." L. 525. sor. 4. Nem ám, tudom ; hiszen megírta, hogy a bizottság valamely „tagját kéri". Én tehát, ki nem nézhettem magamat a bizottság tagjainak, nem tudhattam, hogy T. ur nem én tőlem vár választ; másfelől csak én tudtam, hogy mit kézbesítettem ; a lehető kiigazításokra mint figyelmeztettem, hogy az a mű T. ur miatt „csavaroghatott oda félévig", tehát hogy nagyon igazságtalan a vádja: nekem kellett tehát egyelőre válaszolnom. Máskor egyenesen meghagyandó lenne, hogy közülünk ki kell? ki nem kell? „Azért jónak véltem — irja T. ur - móg egyszer megkérdeni a bizottságot, csakugyan rosznak tartja-e a müvet, azon indokokból itéli-e el, melyeket felhozott, vagy talán más be nem vallott indok is van?" Jól van, én is helyeslem; a gondolat ugyan különös, nem is uj, de rendjén van „a roszul informált főtől a jobban informált főnél jelentkezni" De ennek nem a hírlapok az utja. Tanácsolnám, hogy egyenesen az elnökség által tegyen kérdést a bizottságnál; hiszem, hogy dacára bántó modorának, illedelmes választ fog kapni.