Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-01-18 / 3. szám

Mi az alkalommal nem akarjuk e corruptiot, s ennek egyes ügyek, intézmények, vállalatok körül tapasztalt egyes tüneteit ecsetelni, annyival kevésbé akarunk talán egyes pártokra, egyesületekre vagy egyénekre kiterjeszkedni. Tették és teszik ezt — néha egész az unalomig s a legszélső túlzásig — a politikai lapok. Mi e helyen legfeljebb ha megemlitjük azt, hogy e sokat emlegetett romlottság, vagyis a lelkiismeretlenség, jellemgyengeség, s jellemtelenség fájdalom ! megvan, nyilván tapasztalható, és pedig nem csupán fent, az államkormány, az országos politikai pártok, vagy országos társulatok, egyletek működési körében, de tapasztalható társadalmunk majd minden rétegében. Egy-egy vármegye, város, község, vagy provinciális vállalat körében ha széttekintünk, legyen ott többségben akár az egyik, akár a másik politikai párt, fájdalommal kell igen sokszor tapasztalnunk, hogy a közjó iránti önzetlen buzgóság, az önfeláldozó munkásság, a közvagyon kezelése körüli hűség, tisztákezüség, általában a régi értelemben vett honfiúi s polgári erények felettébb alacsony fokon állanak. Sok tisztességes állásban levő férfi elégnek tartja, ha tetteiért a törvény paragrafusainak értelmében perbe nem fogható, s eléguek ha a lelketlen sáfárkodás miatt a közvélemény Ítélete szerint reátapadt szennyet vagy a gőg palástjával, vagy a fényűzés csillogó leplével eltakarhatja. De nem célom — mint mondám — e piszkos dolgokat részletesebben bolygatni, hanem célom e hovatovább eláradó romlottság egynémely forrását felmutatnom és ennek némi részben talán eszközölhető orvoslása végett egyházunk figyelmét felhívni. Ha a forrásait kutatjuk ezen mostanában sokat emlegett corruptionak, ne feledjük az 1849 után következett időket. Oly lángoló honszeretet, oly önzetlen lelkesültség, áldozatkészség nem tudom élt-e valaha nemzetünk kebelében, mint 1848/9-ben. Mennyi nemes sziv dobogott az egyszerű honvédatilla alatt! Az ország szine java teljesen háttérbe szorította magánérdekeit; a végzett fiatal feledé a reá várakozó fényes,kényelmet nyújtó világi pályát; az egyetlen fin feledé egyedül érte élő, az ő boldogságán csüggő apját, anyját; a családapa feledé családja anyagi előmenetelét : egyedül a haza, a nemzet, ez volt az a miért lelkesültek, áldoztak, a miért éltek, ha kellett haltak. Nem tiszti bojtért, nem kitüntetésért, nem talán a világi hivatalok osztogatásánál bekövetkezendő utólagos jutalmazásért küzdöttek e kor em^esebb lelkű fiai, hanem minden önző utógondolattól menten, egyedül a közjóért, a közös édes anyáért. S mi lett e páratlan lelkesültség, önzetlenség jutalma? Klio nagyon gonoszul végezte be a drámát — legalább a napi események szűk látköréből tekintve a dolgokat. Kik oly lelkesen ujongtak a dráma elején, vérző kebellel látták a függöny legördülését, a szereplők díjazását, és az ezután következő eseményeket. A történelem feljegyezhette, hogy e harcokban hány ezeren estek el; feljegyezheti a bitó s vérpad áldozatait: de ki jegyezheti fel, hogy hány sziv lett ekkor megtörve, hány kebelnek lett ekkor hite, reménye, az eszmék iránti lelkesültsége örökre eltemetve? A komoly bölcsész talán, ki a világtörténelem lapjait kellő komolysággal átlapozta, s az az által nyújtott tanulságokat elsajátította, az talán nyugodtan állt a vihar dühöngése alatt is, s nem adta fel az iránti hitét, hogy azon nagy s az igaz útról soha el nem téríthető ítélőszék, melyet világtörténelemnek nevezünk, nem hagyja végleg elbukni az igaz ügyet, s hogy az elhintett nemes eszmék, ha a zord idők vihara által egyidőre eltemettettek is, de gyümölcseiket bizonyára megtermendik. Igen, de az az ifjn, ki csak a tegnapi s mai események magaslatáról tekintette a történelmet, csoda-e, ha szivébeD megtöretett? Az izzó vas, hideg vízzel leöntetve, a túllelkesült kebel a gyorsan változott események által lehűtetve, könnyen elveszti minden nemesebb rugékonyságát. Hány ifjú volt azon szomorú időkben, ki midőn látta a legnemesebb eszmét porba tapostatni, a legtisztább ügyet elbukni, a houfierényt meggyaláztatni s vad boszu áldozatául vettetni, s a jellemtelenséget hitszegést diadalmaskodni: feltekintett villogó szemekkel az égre, s szivéből gyökerestől kitépve, visszavetette az égnek minden nemesebb ajándokát, vissza a bitet, reményt, s a nemes eszmék iránti lelkesültséget. Sajnáld, de ne csodáld, ha némely keblek sivárságában az önzetlen honfierények ma már nem tudnak mélyebb gyökeret verni. Jött a kiegyezés kora. Sok lett volna mindenfelé, mit a nemzetnek, ha a Nemezis szerepét akarta volna játszani, meg kellett volna torolni. És a nemzet fátyolt vetett a jogtalanság, méltatlanság 17 éves korszakára. Szerintem helyesen. A boszu politikáját épen nekünk magyaroknak, kik oly gyengék vagyunk, s kiket kívülről is, belőlről is oly sok ellenség környékez, vétek lett volna szerintem is követni. De másrészről az is igaz, hogy e fá-