Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-05-10 / 19. szám

Á lelkésznek tehát elutasithatatlan kötelessége, hogy a tudományos szellem életmozzanatait mindenkor éber figyelemmel kisérje; a kor társadalmi törekvéseinek, a szabadság, egyenlőség, testvériség uralgó eszméinek egyházi szónoklataiban is hangot adjon; hallgatóit a század irányelveire ne csak figyelmeztesse, hanem egyszersmind szent tűzzel kelje a az emberjogok védelmére; szóval az igehirdetés nagyfontosságú mezején akként iparkodjék a lelkész szellemerkölcsi befolyását hallgatói lelkiéletéra érvényesíteni, hogy templomi működése soha fölöslegessé ne váljék; mert ha a szellemi ismeretek forrásából másutt is meríthetnek majd a hivek, könnyen azon gondolat fog gyökeret verni lelkükben, hogy mire való a templom, a predikáczió, hiszen lám a könyvekben, kaszinókban s ujságlapokban is feltalálhatja az igazságot az ember. Ne ámítsuk magunkat; igehirdetésünk, tem plomi prédikálásunk iránya, szelleme nincs összhangzatban a kor tudományos szellemével, miveltségi irányával s követelményeivel; hiányzik egyházi beszédeinkből az egész társadalmat átkaroló ama magasztos szellemirány, mely psychologiai elveket fejtegetve, az emberi szellem összes szükségleteit kielégíthetné. Pedig a bűneset theoriáj a, a satisfactio dogmája, ugy a hogy azt a régi századok hitték és vallották, ma már egyáltalában nem képes a kutató szellemek vallásos harmóniáját helyreállítani, a lelki béke olajágát az emberi kebelbe aláhozni. És mennyire hátravagyunk e téren, isten a megmondhatója. Ismerünk lelkészt, a ki egy kissé szabadelvű szónoklatával nem engedó a legátust fellépni ; pedig hallgatói az ő ódon kotyvadékai után csak ugy ujultak örömben, ha a kathedráról kissé szabadabb szellem lengett feléjök. Tudjuk mi, hogy egyházi beszédirodalmunk reformja nagy megfontolást, ovatosságot igényel; de viszont erélyesen hangsúlyozzuk azt is, hogy e tekintetben tenni kell immár valamit, s a kor magasb iránya s követelményei szerint kell alakitani egyházi beszédeinket. Panaszolkodunk, hogy egyre szélyedez a hivek serege, lazul a hitbuzgóság; mégis oly keveset teszünk a vallásos szellem ébresztésére; látjuk, hogy a templomok mind gyérebben látogattatnak, s a vasárnap délutáni katechisátio helyett a csapszékekbe kullognak a jámbor hivek: mégsem iparkodunk a valláserkölcsi élet tátongó sebeit megorvosolni, s templomi tanitásainkba uj irányt, uj szellemet lehelni; már e tekintetben igazán osztom Boross nézetét: „In te est pernic;

es tua Israel !* mert e bajt csakugyan mi lelkészek együttesen volnánk hivatva orvosolni. Hivatalos állásánál fogva a lelkésznek a társadalmi életben is igen szép, igen fontos szerep jutott osztályrészül. A társadalom felsőbb ós alsóbb osz tálya, a nép ós az uri rend, igen szívesen veszi, sőt megvárja, hogy társas összejöveteleikben a lelkész is résztvegyen; s a társas körökben az i z 1 é s a társalgási ildom terjesztője és meghonosítója legyen. Sokan azt mondják, hogy a lelké z csak a templomban legyen pap, mi pedig azt mondjuk, hogy főkép a társas életben ne legyen az más mint lelkész, mint a társalgási illem és csín terjesztője, általában a valódi ós nem felü'etes miveltségnek meghonosítója. A magyar prot. lelkészre mind a templomban, mind a társasági életben igen fontos feladat vár, amidőn tudjuk, hogy nálunk fenső b vallásos műveltséggel még a kaputos osztály sem igen dicsekedhetik, ugy hogy templomainkban az uri reLd h Íjét ugyan csak belepi a por, s népünk is igen szeret az uri rend nyomdokai a járni, haladni. Vallásos emelkedett közszellemet kell tehát teremtenünk, mely híveinket az elhagyott templomokba mindinkább visszavezesse, a társadalmi élet köreit is áthassa, megszentelje és vezérelje. De hogy a magyar prot. le1

készi kar hivatásának kellőleg megfelelhessen, hogy a külföldi protestántismus emelkedett közszellemét Magyarhonunk társadalmi életében is meghonosíthassa, hogy a magyar társas élet is a vallásos szellem megszentelő hatása alatt mintegy újra szülessék: múlhatatlanul megkívántatik, hogy egyházunknak olyatén szervezetet adjunk, papjainknak, tanítóinknak oly fizetést biztosítsunk, mely őket az anyagi gondoktól teljesen megmentse , bennök a munkavágyat éleszszfl, fokozza; szelleműknek szárnyakat kölcsönözzön, a tudományos képzettség mindazon forrásait elüttök feltárván, melyek nélkül magasabb miveltségre mai nap már senki egyáltalában szert nem tehet. Mi nem mondjuk, hogy a szellemi képzettség terén az anyagi jutalom játszaná a főszerepet; de már azt határozottan aláírjuk, hogy a mai reális korban oly pályára már tehetséges ember nem vállalkozik, ahol reá csupán nyomor ós nélkülözés várakozik; állítjuk, hogy korunkban az annyit emlegetett papi tekintély sülyedéoét egyenesen az egyházi személyzet fizetésé-