Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-02-16 / 7. szám

Pán sípját hallja, a tengeren Neptun, az alvilágon Pluto uralkodik. A fő egy isten a képzelet hasábján számtalan alsóbb és középrendü istenekké válik, s ezek mindenikének megvan ismét a maga mondája. Az egy istenbe később beolvadnak a többiek, egy-kettő kivételével: a polytheismus monotheismussá lesz, ez ismét polytheismussá. Ugy tetszik, hogy ez az apály ós dagály, vagy ha ugy tetszik, az isteneszméknek örökös harca a vallás életét biztositja, életerejét lényegesen edzi. A zsidó népnél Jehova nem az egyetlen isten volt, hanem csak nemzeti isten, aki megbünteti azt, aki idegen istennek faragott képeit imádja. Nem e nép imádta-e az arany borjukat ? s nem a más népekkel való érintkezés alatt győződik-e meg, hogy a mindenható ós mindenütt jelenvaló ur, egyesegyedül Jahve, a zsidó nemzeti istene. Ezen egyistenhivőnek kürtölt nemzetről nem nehéz a sokistenimádást bebizonyítani. A zsidók istenképzetének átalakítására nagy befolyása volt a prófétáknak ós a kiváltságolt papi osztálynak. A papság felléptével a vallásos érzetbe belejátszik a gondolat, s a mithusz helyett a gondolkodás alkotta symbolumok, dogmák, stb. foglalják el. A papság a kultusz szerve tulajdonképen. Annak külön kasztot képezni nem szükséges, mert ha az áldozás ünnepeken ós az orákulumokban külsővé lett vallás: ugy papság nemcsak a zsidóknál ós egyptomiaknál volt, hanem volt a görögöknél is. A kultusz s a papi functiók kifejlődtével a mithuszok módosulnak, átváltoznak; a symbolumok és a dogmák, azaz a gondolási abstrakciók kora beáll: a költészet fenséges alakjai nagyrészt megfagynak, megdermednek; a régi pásztor ós költő, Dávid ós Homer helyét a pap foglalja el, a dogmák őrállója; a mithuszok alakítása pedig a költőre marad. Példa erre a Prometheusz hitrege, E szép mithusz alapgondolata, amint már Hesíodnál találjuk ós amint azt a későbbi költészet tovább fejtette, nyilván nem egyéb, mint az embereknek azon titokszerü és örökös vágyódása, hogy a végesség korlátaiból a végtelenségbe átlépjen, melynek előérzetével bir. Ez a mindenség mélyébe és magasába való vágyódás, áhitozás; ez a magát a végtelennel egy fokra emelés, ez az ember lázadása isten ellen, mit a héber költészet Jób, a német Faust, s az angol (Byron) Kainban személyesít ; ez a«, a mit a görög genius Prometheus alakjában megragad. (V. ö. Scherr, Gesch. d. Religion; die Griechen c. cikkel.) Vagy tekintsük a görög herologia központját Herculest (Zeus és Alkmene fiát.). Értelme az a büszke tudat, hogy az ember, a benne lakó erőnél fogva, a sors gátló körülményeinek dacára, igazi bátorság és szerfölötti kitartással felküzdheti magát a halhatatlan istenek közé. K.üzdelemteljes pályája végén, Hercules természetéből az örök ós maradandó rész, megdicsőülve jut az olympi istenek körébe. íme a görög értelemben vett megváltás, a földi salakoktól megtisztulás, a megdicsőülés tana és póldánykópe. íme a Homer és Hesiod istenei ós az azoknak tetteiről szóló költőileg kicifrázott elbeszélések: a mythologia ragyogó alakjai alaktalan tömeggé olvadtak össze a theologia tégelyében. A következő századok mindenike, a maga módja, érzülete és világnézlete szerint változtat e mondákon, regéken. Jupiter, Apollo, Neptun, Cybele többé nem homeri alakok, mert mindenik egyenlő hatalommal bir, mindenik egyforma imákat fogad el. Többé róluk, mint emberileg szeretni, gyűlölni tudó, vigadni szerető személyiségekről szó sincs ; mindenik elmerül az isteni vógetlensóg attribútumában; a költészet elvesz a Plotin ós Proclus theologiájában. Görögország nyugodt mosolylyal bukik el, mint ahogy Socrates a méregpoharat kiiszsza. Azonban szelleme még egy darabig fennmarad töredékben alsó és a tulajdonképi Italiában. Julius Caesarnak, ennek a tanács határozata szerinti „félistenének máskép de us invictusnak szobra a Quirinus templomában, a város alapitója mellett foglalt helyet. Ő ós Hadrian, a bóké fejedelme, ugy hódították meg a görög művészetet, amint Róma elfoglalta a városokat és tartományokat. A római reális szellem a görög eszményi irányt a lehetőleg felöleli, s a mithuszből a történelemre, az eszményisóg köréből a valódiságra, a művészi világnózletből a történelmire megy át. A szobrászat az allegória terére lép; az istenek száma mintegy hatezerre szaporodik; Zeus, Isis, Mithra, Astarte ós a legtisztább s legkójelgőbb kultuszok megférnek egymás mellett, a képzeletnek eme desorganizációját az állam és a vallás megbomlása követi; vagy Saint-Beuvvel szólva: Virgil énekelt, Krisztus megszületett.