Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-11-30 / 48. szám

batálylyal ruháztassék fel. Lesz alkalma ínég lapuuknak is e kérdést szellőztetni, most egyelőre ide igtatjuk a „Hon"-bél György A. urnák ezen tanácskozásról közlött tudósítását és észrevételeit. Mint előre látható volt — mondja az idézett cikk — a felekezeti érdekek képviselői már az első ülésen felszólaltak álláspontjuk védelmezésére. Szilády Áron határozottan kimondotta, hogy a nem állami középtanodákkal szemben csak az egyházjogi kérdések eldöntése után lehetne törvényjavaslatot alkotni. E nézetet a bizottság tagjai közül senki Sem helyeselte s igen helyesen. A tanügyi reformkérdések egészen függetlenek az államjogi viszonytól, a felekezeteknek épen ugy érdekökben áll, hogy jó tanintézeteik legyenek, mint az államnak, s viszont az állam, midőn a nálunk — szerencsére — soha kétségbe nem vont tanszabadság elvét elfogadja, miként az egyeseknek, ugy a felekezeteknek is korlátlan jogot ad a törvény értelmében szervezendő iskolák alakítására. Sokkal mérsékeltebb álláspont volt az, mit Tisza Kálmán elfoglalt. Szerinte az állam jogában van meghatározva, mit kiván az egyes intézetektől, de a nem állami tanintézetekkel szemközt nincs joga meghatározni az eszközöket is, melyek által a tudás megszabott mértékét ezen intézetek elérni hiszik, t. i. a tanerők minőségét, ezek díjazását s a tanulási évek számát. Tiszának e megkülönböztetésben teljes igaza van, ha a nem állami vagyis felekezeti iskolákat tisztán magániskoláknak akarja tekintetni s ezen magánintézeteket helyezi szemben a nyilvános intézetekkel. Nem hisszük azonban, hogy ő a protestáns iskolákat ily helyzetbe óhajtaná hozni. S ha nem, ha megköveteli, hogy azok nyilvános tanintézeteknek tekintessenek, ezen esetben meg kell eDgednie azon jogot a törvénynek, hogy azok az állami intézetekkel egyenlő rangúaknak tekintetvén, egyenlő kötelezettségnek s feltételeknek feleljenek meg. Ismételten kifejezzük nézetünket, hogy a törvényjavaslat merev megkülönböztetése az állami s nem állami intézetek közt teljesen helytelen, sőt veszélyes is. Az egyedül józan s indokolható megkülönböztetés csak nyilvános és magániskolák közt lehet. Egyesek, testületek s felekezetek is tehetik intézetöket nyilvánosakká, ha a törvény követelményeinek megtelelnek, ha nem, mint az előbbiek, ugy a felekezetek egyes intézetei is lehetnek magánintézetek. Sőt e sorok irója nem lát abban semmi veszélyest, sőt épen üdvösnek tartaná, ha oly zuggymnasiumok, minők Tordán, Derecskén, Hajdu-Böszörményen, Aszódon, Szászsebesen, Győnkön s még vagy tiz helyen léteznek, teljesen megszűnnének. Magyarországon 99 fő, 47 algymnasium van s csak a főgymnasiumokat számítva is, 133 ezer lakóra esik egy gymnasium, mindent véve pedig már 90 ezer lakosra, holott Poroszországban 132 ezerre, Ausztriában pedig 240 ezer lakosra esik egy gymnasium. Igy tehát Magyarországon sokkal több gymnasium van, mint a mennyi szükséges s igen természetes, hogy ezek egy része csak névleg tartható képzőintózetnek s az államnak egyáltalában haszna lenne belőle, ha ezek megszűnnének s helyökbe felsőbb népiskolák, vagy más intézetek állíttatnának. Ne állítsuk a felekezeti s helyi érdekeket a közérdek fölé. Nem sok rosz gymnasiumra, hanem elegendő számú jól szervezett tanintézetre vau szükségünk. Nem az a kérdés többé: felekezetiek vagy államiak legyenek-e ezen tanintézetek, hanem az, hogy jók legyenek. Higyjék el a felekezeti elfogult pártférfiak, hogy egyetlen taifférfiu sem küzd a felekezeti intézetek ellen eo ipso, ha ők magok nem követelnék s nem beszélnék folytonosan, hogy ők a roszabbal is megelégesznek, hogy ők nem akarnak a korral haladni. Az állam anyagilag képtelen volna elegendő középtanodákat fenntartani, a felekezetek segélye mulhatlanul szükséges, csak azt ne kívánják ezért, hogy ők, némi privilégiummal az egyesek s más testületek felett, intézeteiket nyilvánossági joggal felruházhatják még akkor is, ha a törvény kiváualmainak eleget nem tesznek. P. Szathmáry Károly a nem állami intézeteken az által akar segíteni, hogy egy minimumot akar meghatároztatni a törvényjavaslatban. E minimum tényleg csakugyan meg van állapítva a törvényjavaslatban és pedig — nézetünk szerint, helytelenül — a felekezeti tanintézetek számára egészen önállólag. Különben is a törvény mindenkor csak minimumot állapithat meg a feltételekre nézve. Ha P. Szathmáry ezen álláspontot foglalja el, mi is helyeseljük, de azon értelemben, hogy a felekezeti tanintézetek, még ha roszabbak is, különös kegyből nyilvánossági jogot nyerjenek, határozottan ellenmondunk. Ismételjük : nem felekezeti vagy állami, hanem jó középtanodákra van szükség. Tisza Kálmán fejtegetései közben egy szabadelvű eszmét pendített meg , hogy t. i. a tanügyet a vizsgarendszerre kell fektetni. Ezen eszme kétségkívül ideális irányként tűnhet fel, azonban jelen viszonyaink közt — tekintve a magántanulók rendszerének ismert visszaéléseit, — még most uralkodó elvként tűzni ki, nagyon is veszélyes lenne. Azonban még azon esetben is, ha azon elvet elfogadnók, a nyilvános és magánintézetek viszonya ez által megváltoztatva nem lenne s igy a felekezeti nyilvános tanintézetek feltételeit ezen elv alapján megváltoztatni lehetetleu. Csak e pár vitás kérdésre akartunk megjegyzést tenni. Mi részünkről nagyon veszélyesnek tartanók, ha a tanügyi bizottságban s ennek következtében az országgyűlésen a felekezeti érdekek lépnének előtérbe egy oly fontos ügy megállapításánál, minő a középtanodák reformja. Sőt még azt is veszélyesnek, igen veszélyesnek tekintenők, ha a törvényjavaslat — különben a felekezeti álláspontnál sokkal szabadabb elvű — nézetei lépnének előtérbe s különösen ama merev megkülönböztetés az állami és nem állami tanintézetek közt fentartatnék. Legyünk először s mindenekelőtt a haza felvirágzását óhajtó honfiak s csak azután másod vagy harmad sorban felekezeti emberek.