Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-10-05 / 40. szám

népszerűt s olcsót adjunk a nélkül, hogy kezünk nagyon magunk felé hajólna. Ismered apró kis regényeimet, ezekből kettőt egy kötetbe csapva, kitenne 200, 210, 220 lapot s ezt lehetne lehető olcsón adni, mig ha nagyobb kötetekbe zsúfoljuk, a népszerűség egyik corollariumát, az olcsóságot, kockáztatjuk. Ki vállalkoznék, nem tudom ; hogy egy-egy ily kötet ára mi lehetne, azt sem tudom ; csupán annyit tudok, hogy az irói díjra nézve velem könnyen egyezhettek, miután ezt inkább a közügy iránti szeretetből, mint saját érdekem tekintetéből teszem. Közöld e nyilatkozatomat lapodban, majd meghalljuk a vidék hangulatát. Sz.-Fejérvár, 1873. sept. 27. Boross Mihály. Észrevételek a „Figyelmező" egyik régebbi cikkére. II. Wetoer urcsxk azért válaszol a „Figyelmező" emiitett cikkére, nehogy ránk bizonyuljon a régi mondás: qui tacet, consentire videtur. Cikke itt következik: A 268. lapon ezeket olvassuk : „A mai egyházi beszédek többnyire erkölcsi tartalmúak, a hit ritka tárgya elmélkedésünknek, pedig nem ártana a hit hamvadozótüzét olykor-olykor felszítani, nehogy végkép kialudjék." Mi ellenkezőleg előnynek, nem pedig valami lényeges hiánynak tekintjük, ha a prédikáció tulnyomólag erkölcsi tartalmú. A hit tekintetében a felfogások nagyon is eltérnek egymástól még ugyanazon község egyénei között is. Mit az egyik még hitnek tisztel, azt a másik már mint balhitet egészen elveti. Találkoznak, kik helyeslik a lelkész felfogását, de bizonyosan olyanok is vannak, még pedig sokkal többen, kik nem értik vagy nem hagyják jóvá a szónok tárgyalását, s ily módon sem az egyik, sem a másik esetben a prédikáció célját, t. i. az épülést nem érte el, nem hatván a szivre ós az akaratra. Ha ellenben a sz. beszédben erkölcsi igazságokkal aesthetikai formában találkoznak a hallgatók, akkor a mivelődési fok különbsége mellett is, az ilyen igazságokat mindnyájan felfogják és helyeslik és ezáltal mindnyájan azok követésére buzdittatva fogják érezni magukat. Átalában a hitigazságokat tárgyaló prédikáció legjobb esetben a kritikát és polémiát, ritkán az épülést idézheti elő, mig az utóbbi mégis főcélja maradand a szent beszédnek. „Sermo sacer tantum valet quantum aedificare valet." Ezeu elvnek megfelelőleg azt tapasztaljuk, hogy a prédikáció dogmatikai tartalma hanyatlásának volt mindig jele cultusuuk ezen főrésze, mig a sz. beszéd morális tartalma, annak emelkedésével egyidejű volt. Jó lesz tehát ezentúl is a merő hitigazságok mellőzésével erkölcsi tartalmú beszédekkel épiteni községeinket, mint tette azt Jézus hallgatói előtt, ki dogmát sohasem tanított. A 258. lapon ezeket találjuk: „annyi sej t h e t ő, miszerint Jézus istenségének emberi lángelmüségre leendő leszállítása és a sz. háromság személyszámainak kevesbitése, illetőleg e hitágazat eltörlése, egjik rejtegetett céljok." Ez az eljárás nagyon különös; mert itt saját sejtelmei jégre vitték az írót, midőn prot. egyletünk teendői közé a sz. háromság személyszámainak kevesbitését számítja. Alapszabályainkból, gyűléseink határozataiból e szándékot bizonyosan nem olvasta ki, de annálinkább a vallásos élet emelését, célszerű könyvek kiadását és ezek nyomán a felvilágosítás elősegítését. Azután felesleges is valami ellen küzdeni, a mi valósággal már nem létezik, mi a régi értelemben vett sz. háromságról is áll, mely szerint három egészen külön és mégis egy istenünk vala. Ez a felfogás a régi tanformákban találtatik ugyan és tőlünk mint a mult hit történeti formulája tiszteltetik, de a jelen öntudatban többé helyet nem foglalván, nincs is okunk annak megtámadására. Strigae non suut oppuguandae, quia non sunt, mondá Kálmán király, és a sz. háromság is, mint a régi értelemben vett hit nem ostromlandó. A mi Jézus személyét illeti, egyletünk mint ilyen nem állit fel tantételeket és nem is akar ilyeneket valakire octroyálni, de mint általában, ugy e tekintetben sem helyezi magát ellentétbe a tudománynyal, melynek egyedüli és főfeladata e téren is kideríteni a világosságot ós a maradandó igazságot. A történeti tudomány azonban az utolsó évtizedben oly haladásokat tett, hogy a régi, csodás és mysticus Krisztus helyébe a valódi Jézus képét állítja, ki úttörője, eszményképe mindennek mi nemes, nagy, szabad, igazságos és humánus ; ki előharcosa az emberiség magasztos céljainak és sz. eszményképeinek. Meglehet, hogy a prot.-egylet egyes tagjai, vagy többsége ily felfogáshoz közel állanak, de azért még nem gyanúsítható az egész egylet mint ilyen, annál kevésbé, mert ily véleménynyel és meggyőződéssel a történeti tudomány alapján áll, melyre mi protestánsok legalább még hivatkozni szeretünk. A 261. lapon a bűnösnek ezen vigasztalás igértetik: „ha bűneit megbánja, Jézus érdemeiért, számithat isten irgalmára." E tételben Anselm elégtételről szóló tanával találkozunk, mely merevségében nem igen hozható öszhangzásba a modern öntudattal az istenről ugy mint emberről. Anselm ezen tanát, Cur Deus Homo cimü könyvéban kifejtette. E szerint az isten haragja az ember biine által annyira kihivatott volna, miszerint ezen isteni haragnak elégtétel kellett, ezen elégtétel azonban ember által nem volt adható, és azért az istenemberré lett Krisztus mint ártatlan szenvedvén, az isteni haragot kiengesztelte és az emberiséget megváltotta. Ez érdeme Krisztusnak. Ezen tan ily alakban nem tartható többé, mert először a mai istenünk nem bír oly haraggal, mely az őszes emberiség kárhozatát kívánná, és másodszor nem gondolható, miszerint ez az isten egyá rtatlan szenvedését ós halálát azért óhajtaná, hogy egy harmadik, t. i. a vétkes emberiség ez ártatlan érdemeiért az isten irgalmára számithatna. Ellenben sokkal megfelelőbb részint az isteni igazságnak, részint az ember erkölcsi feladatának azon ujtestamentomi nézet: Ki mint vet ugy arat! E szerint