Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-09-07 / 36. szám

lenni az utolsó napszámos festetlen koporsója, mint az ország legfőbb tisztviselőjének bársonynyal bevont ravatala felett? Talán megértette már a mi kálvinista népünk, hogy ha nem ellenkezik is a kálvinismus szellemével halottainkat bizonyos szertartással temetni el, kell, hogy a halotti szertartás saját fogalmának és rendeltetésének megfelelő legyen? Oh nem! Épen nem! Kesereg a nép, legalább egy ideig kesergett a miatt, mert nem sirhatta ki magát hét hét óta kedvére az érzékeny prédikációk s még érzékenyebb búcsúztatók hatása alatt. Nem prédikáltunk s nem bucsuztattunk azért, mert a politikai hatóság az uralkodó járvány miatt mindkettőt, igen bölcsen, betiltotta. Hogy van olyan prédikáció, mely, mint halotti szertartásaink legfőbb része, megfelel saját fogalmának, s rendeltetésének, ezt elismerem. Ilyen minden halotti prédikáció, mely nem a meghalt érdemeit számlálja elő, nem a szenvedett veszteséget rajzolja a szomorú felek kesergetésére, hanem egyenesen az észből észhez szól s az élőket tanitja. Az ilyen halotti prédikáció ellen nem is volna kifogásom, ha gazdag és szegény koporsója felett egyiráht részesülne a halotti gyülekezet annak hasznában. Minthogy azonban ez nem igy van: nem tudom az ilyen prédikációnak temetés alkalmávali használatát sem megegyeztetni a puritán kálvinismus fent kifejezett elvével. Hogy azonban van olyan búcsúztató, mely, mint halotti szertartás, saját fogalmának s rendeltetésének megfelel, ezt nem ismerem el. Félreértés kikerülése végett megjegyzem, hogy én itt az eddig nyomtatásban megjelent verses búcsúztatókról szólok, melyeket rectoraink használnak. Valamint azt is előre ki kell nyilatkoztatnom, hogy nem ugy szólok most e búcsúztatókról , mint költői müvekről. Nem arról van itt szó, hogy mit érnek ezek mint irodalmi termékek, hanem arról, lehet-e ezeket kálvinista rektoroknak temetkezések alkalmával, az általok vallott s tanitott tan szellemében használni ? Én azt hiszem, hogy semmiképen nem. Már maga az a körülmény, hogy minden verses búcsúztató költészet szüleménye, eléggé tanúskodik afelől, hogy inkább szivből a szivhez szól, i lint észből az észhez. Nem annyira tanit tehát a búcsúztató, mint inkább sziveket lágyit s az érzelmeket tartja hullámzásban. Meggyőződésem szerint pedig temetések alkalmával a különben is ellágyult s érzékeny sziveket nem annyira lágyítani, miut inkább keményíteni kellene. Nem a megindítás, hanem a meggyőzés a főcél temetések alkalmával. A búcsúztató rontja, ellensúlyozza a jó halotti prédikáció hatását. Mikor pl. özvegyet s neveletlen árvákat hagyott jó s hivő keresztyén felett ezen búcsúszókat adja a prédikáció az elköltözött férj és apa ajkaira : minden gondotokat istenre vessétek, mert neki gondjavagyon ti rólatok', mikor meggyőzi az özvegyet s az árvákat a felől, hogy nyugodtan hagyja itt őket az elhunyt férj ós édes apa, mert nem magokra, hanem isten gondviselésére hagyta őket: szemmel látható a hatás, mert enyhül az özvegy és árvák keserve s kétségbeesés helyett csendes megnyugvás szállja meg hánykódó sziveiket. Felszáiadtoak a könyes szemek, s az elhunyt férjet és édes apát mindjárt eltemető föld helyett, mennyre függesztik tekiiífiefceiiket. Mi történik azonban nyomban a prédikáció eaern épitése és hatása után ? Megzendül a búcsúztató szivIáL-gyitó harfája, s a legélénkebb s egyszersmind a legsötétebb színekkel rajzolja a keserű helyzetet, mely a gyámol nélkül maradt erőtelen özvegyre s a kenyérkereső nélkül hagyatott árva gyermekekre vár. Feljajdul erre a fájdalom édes sikoltása, megered a már apadni kezdett könyek csatornája, s a legnagyobb töprenkedés és kétségbeesés látható a már derülni kezdett arcokon. Sir és keservesen zokog nemcsak az özvegy ós gyermekek, hanem az egész gyülekezet. Ime igy rontja le a búcsúztató azt a keveset, a mit a prédikáció épített. De ha tetszik is sokaknak az ilyen búcsúztató, R épen azért továbbra is használandónak vélik azt: lehetetlen, hogy a józan értelem undorral ne forduljon el a búcsúztatónak, illetőleg búcsúztatásnak azon nemétől., melyről nyomban szólani fogok. Falun átalában az a rosz szokás divatozik, hogyha prédikációval és búcsúztatóval vagy csak az utóbbival temetnek valakit, ha mindjárt csak néhány napos csecsemő volt is a halott, legalább is egy fél ív geneologiát iratnak össze a temetkező felek; és a rektor a geneologiában leirt minden egyes személytől, névről névre megnevezvén mindegyiket, tartozik elbúcsúztatni a megholtat. Borzasztó munka ez ! Minden egyes nevet versbe szed a rektor s hallat oly hajmeresztő versezetet , melytől undorral kell hogy forduljon el minden nemesebb érzés. De hát a rektor kárhoztatandó itt ? Nem. Nincs olyan költő a világon, ki egy száraz geneologiát versekbe szedve ugy tudna előadni, hogy ne sértse a jó izlést. Többet mondok : nincs olyan költő a nap alatt, ki az említett versezetet elkészíteni felvállalná. És a szegény ref. rektor két forintért, ezt is megteszi. Miért ? Mert elődje is ugy cselekedett s hogy ö is igy cselekedjek, n egvárja, sőt követeli tőle a nép. Egy falusi rektornak pedig mindent a népért s a nép kedve szerint kell cselekedni még most is . . . mert .... mert : „mi fizetjük rektramat" — igy szól a logutolsó napszámos is. Pedig aki tizet, az parancsol a mai világban. Ezzel meg vau magyarázva és fejtve minden, s a szegény rektor izzad a nemes geneologia versbeszedósekor. Nagyítás nélkül állítom, hogy a búcsúztatásnak ez a neme, vagyis a geneologiában megnevezett rokonok, szomszédok s más egyebektől Taló elbúcsúztatás legalább is egy iv versezetet foglal magában. Ezt megelőzőleg szintén legalább is egy iv versezetet olvas fel a rektor. Tehát minden bucsuztatós halott temetésekor két iv verset kell részint lemásolni, részint készíteni a rektornak. Ez olyan munka, mely amellett, hogy háládatlan, sok időt vesz igénybe. Minthogy pedig a munkálkodás ideje a rektorokra nézve is a nappal és nem az éjszaka : ők is nappal írják le s készítik a búcsúztatót. Ha tehát ma reggel tudtára adják a rektornak, hogy