Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-07-27 / 30. szám

Körmendtől egy órányira eső Terestyén-Szecsődre, az ünnepély színhelyére, hol a templom már ekkorra szorongásig megtelt a vidékről besereglett minden rangú és hitfelekezetü néppel, kik vágyva vártak a ritka ünnepély megnyitására. 10 órakor a helybeli agg lelkész s nyugalomra lépett esperes Mozgai Sámuel ur vezetése mellett megindult a főiskolai, egyházmegyei és gyülekezeti küldöttek diszes serege a már akkor a hivatalos személyeket is csak alig befogadható szent-egyházba, hol a XC-ik zsoltár első két versének a gyülekezet, s egy meghatóan szép gyászéneknek a tanulóifjúság kara által lett elzengése után, szószékre lépett Kiss János hittanár ur, s buzgó előfohászával már felköltvén az ünnepélyes hangulatot, megkezdé egyh. gyászbeszédét V. Móz. XXVII. 6. emez alapigékkel :Ép kövekből építsed a te uradnak istenednek oltárát. Ez alapigék nyomán egy igazán szövegszerű remek egyház-beszéddel bilincselé le a hallgatóság figyelmet, fejtegetvén ama kérdést: miképen kell nekünk ma, Krisztus szellemében, a mi urunknak istenünknek oltárát ép kövekből építenünk ? Akkép — úgymond — hogy a ker. vallás nagy elveit, melyek szellem és szabadság, bátran és rendületlenül hirdessük, lényege szerint, mely s z eretet s jótékonyságban áll, élni s cselekedni törekedjünk. Ezt követte az alkalmazás. A beszédet egyébiránt bár laconice, de igen jellemzően bírálta meg egy mellettem ült kath. uri egyén, ki az amen-nál, dacára annak, hogy a beszéd több mint 30 percig tartott, s a templomi légkör is fullasztó hőségig fokozódott, azt jegyzé meg: kár hogy ilyen rövid volt. A templomi ünnepély után az % órányira fekvő német-szecsődi temetőbe az uj siremlék elé, azt megkoszorúzandó, vonult ki az ünneplők nagy serege. Itt Antal Gábor bölcsészettanár ur lépett fel egy oly emelkedett szellemű, jeles emlékbeszéddel, aminőt csak egy protestáns tanártól várhatunk, kivált ha még az ifjúi hév lángjától annyira lelkesült, oly alapos készültségü, s hozzá még bölcsészettanár, mint a mi szónokunk. Beszédének kezdetén a síremlékre mutatva, jelezte a célt, amiért ide sereglettünk; azután fejtegette az emlékek (monumentumok) fogalmát, kiknek s miből szokott az emberiség fényesebbnél fényesebb emlékeket emelni ? sorra vette a Pharaókon kezdve, a világtiprók, néphóditók, országiárok, nagy felfedezők több-kevesebb becsű emlékeit, s végre azon állapodott meg, hogy a legdrágább emlék, az utókor hálás emlékezete, azokat illeti legméltóbban, kik nagymérvű áldozataikkal a valódi miveltség, közfelvilágosodás és tudomány oltárának lángjait ápolják. Sokak ajkairól szállt fel az óhajtás, vajha az egyházi és tudományos szónoklat e mesterművei ne csak ez egyszer tápláltak volna bennünket ritka szellemi gyönyörrel, hanem kinyomatva, tovább is örömmel éldelhetnők azokat ! Hiszem is, hogy az egyházkerület, vagy a főiskola, vagy az őrségi egyházmegye közvetítése folytán ez óhajunk teljesülni fog. Az egész ünnepélyt a tanulóifjúság egy igen szabatosan .előadott, könyekre olvasztó szép karéneke fejezte be. Ünnepély végeztével a körmendi nagy vendéglő éttermében felteritett szerény közebéd hozott ismét össze bennünket, hol távollakó barátok találkozása feletti öröm, kedélyes és nyájas beszélgetés közt nagyon is korán eljött az esti 11 óra, mely kedves vendégeinktől elszakasztott ; az éjféli vonattal visszatértek ismét Pápára. A valódi érdem és nagylelkű jótékonyság iránti hála kitüntetéséül rendezett, s felettébb jól sikerült emez ünnepély a legkedvezőbb, s bizonyára maradandó benyomást tette nemcsak hitrokonink, de az egész vidék körében is; sőt nem lehetetlen, hogy épen ez ünnepély következtében főiskolánk ismót egy ujabb szép hagyatéknak nézend elébe, a mennyiben ezt egy a látottakra nagyon elérzékenyült vagyonos, magtalan kegyes Özvegy nő nyilatkozata után nem minden alap nélkül reménylenünk lehet. A főtiszt, egyházkerületnek minden esetre nagy elismeréssel adózunk ez ünnepély elhatározásáért, a főiskolai nagyon tisztelt tanári karnak a tapintatos rendezés és kivitelért; általában pedig szivünk teljéből kívánjuk, hogy a kegyes gondviselés támaszszon főiskolánk részére minél több oly magas gondolkozású s nagylelkű jóltevőt mint Kelemen Gábor volt, kinek hogy emlékét — mint. sírkövére a hálás főiskola fölvésette — „századok áldják" — óhajtjuk s hiszszük erősen. Kerecsényi János, lelkész. TÁRCA. Kazincy Ferenc, mint a sátoralja-ujhelyi ref. egyház fogondnoka 1814—1818-ig. (Folytatás.) Béköszönö-beszéd, tartatott az újhelyi reform, templomban, fébr. 6. 1814. Tekintetes nemes ecclésiai gyülekezet! Tisztelettel vettem én a t. n. ecclésiának hozzám tétetett barátságos izenetét, melyben engemet curátori hivatalának felvállalására meghívni méltóztatott. Eleinte idegen valék annak magamat alája adni, mert nem értettem, mint felelhetnék meg ezen nekem hízelkedő bizodalomnak; én, a ki helyben nem lakom s az ecclésia tagjait csak igen kis részben, azt az egyességet pedig és különözést, mely magát a gondolkodás és indulatok hasonló, vagy hasonlatlan volta szerint minden nagyobb társaságokban szokta éreztetni, és a mely annyi jót ós annyi roszat szül, teljességgel nem ismerem. Ide járult,