Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-07-13 / 28. szám
Középtanodát, mely nem nyelvészeti alapon épít, hanem csak úgynevezett hasznos, vagy üzleti ismeretek halmazával tömné a növendéket, megbocsáthatlannak tartanék. A tantárgyak között, melyeket a törvényjavaslat elsorol, egy sincs, mely fölösleges volna, és mind az megvan a mi szükséges ós alkalmatos az oktatásnak teljessé tételére. Csupán kivánatosuak tartom, hogy az egyetemes történelem cime alatt ne a háborúk, hanem az emberi művelődés történelme tanittatnék fokozatosan az osztályokon keresztül. Azért ebben is ki lenne tüntetve az államok fejlődése, virágzása és pusztulása, méltatva lennének igaz érdemük szerint a különböző háborúk és azok hősei s mindazáltal, sőt épen azért az ily történelem, sokkal rövidebben, mégis hasonlíthatatlanul kedvezőbb befolyást gyakorolna a tanulók lelkületére. Megjegyzendőnek tartok azonban két dolgot. Miután a középtanodában a különböző tantárgyak csak különböző tért és eszközöket szolgáltatnak a gondolkodás képességének többoldalú kifejtésére és alapismeretek gyűjtésére, hol az egységet a tannyelv tartja fen, mi, a gondolkodás és nyelv közötti benső összefüggést tekintve annyit tes/, hogy a különböző tantárgyak csak eszközök a tannyelvben való többoldalú tökéletesedésre: önkényt következik, hogy oktatási szempontból helyben nem hagyható, hogy középtanodában a nyolc évi tanfolyam közben bárhol is, annál kevésbé épen az ötödik osztályban változzék a tannyelv, mi azzal jár együtt> hogy az alsó négy osztályban elő kelletvén készíteni ezt a változást, tulajdonképi tannyelv nincsen is. Hogy amaz intézkedésben politikai tekintetben lenne-e, lehetne-e köszönet? azt ítéljék meg az államférfiak; ón csak az oktatás szempontjából indulok ki. Másik megjegyzésem az, hogy ez a sokféle tantárgy csak ugy válhatik javára az oktatásnak, ha az egyes tárgyak mennyiségében kellő tapintattal határozott mérték tartatik, mint ezt a classikai nyelvekre nézve már vázoltam is, különben a közóptanoda célt nem ér soha. Jeleztem, hogy a növendékben az igaznak érzéke, a képesség az igaznak felismerésére és előállítására nem az által fejlesztetek és erősíttetik, hogy minél több kész igazságot betanul, hanem azáltal, hogy ezek lehozásában, bebizonyításában és megállapításában maga gyakorolja magát. Az igazság csak akkor meggyőződésünk és tulajdonunk, ha azt öngondolkodás utján tettük megunkóvá, annyira, hogy azt ki is tudjuk fejezni; de ehez idő kívántatik, ez csak ugy futtában el nem érhető. Mit várhassunk például attól a természettani oktatástól, mely két év alatt, hetenkinti 3—4 órában, vagy egy év alatt, hetenkinti 6 órában az összes természettanon ugy fut keresztül, hogy (csak a fénytant említve) a Frauenhoferféle vonalak részletes ismertetésébe, a fénysarkitás, fénytalálkozás, kettős törés stb. elméleti fejtegetésébe is bele bocsátkozik, holott alig jut idő a fénytörés és szinszórás elemi törvényeinek s ezek közönséges alkalmazásának belátó és alapos megismertetésére? Ez a megjegyzés tulajdonkép a részletes tantervre vonatkozik ugyan, mi e törvényjavaslatban természetesen érintve sincs, de lényeges következtetést vonok le belőle a szaktanitást illetőleg, a mi már ide tartozik. A középtanodai oktató tiszte nem abban áll, hogy előlegezze a tudományszakokból az egyetemi előadásokat, hogy belebocsátkozzék azoknak változékony hypothoticus elméleti fejtegetésébe, s feltárja azoknak összes vívmányait, legkülönbözőbb alkalmazhatóságait, hanem abban, hogy azokat az elemi, positiv és változatlan igazságokat tegye a növendékkel felfoghatokká és átérteitekké, a melyeken áll a tudomány, a melyekre épül az elmélet a melyekben megerősödvén és megvilágosodván az ész, képessé válik követni, sőt alkalmazni az inductio ós deductio ösvényeit, melyek által dicsőül meg az emberi ész. A középtanodai oktató mestersége, hogy felfedezze a tanítás titkát, melynélfogva képes a növendékek tehetségét fejenkint megnyitni ezen igazságok előtt, mig az akadémiai előadó egészen a tudományszaknak engedi át magát, s tisztán ezt a tudományt nyomozza és fejleszti az emberi ész által elérhető határokig, tekintet nélkül hallgatóira, vagyis a föltétel mellett, hogy ezek őt megérteni és követni képesek. Mig tehát az akadémiai tanár feladata tisztán a tudományszakban határozódik, addig a középtanodai tanár feladata inkább lélektani. S mig az akadémiai tanár időt és erőt igénylő munkájának súlyát a tantermen kivüli készülésben érzi, addig a középtanodában a tanár terhe nem a külső készülésben keresendő és fölismerendő, hanem a közvetlen tanításban, hol kérdezgetés közben ismerheti föl egyik-másik növendéknél a felfogásnak vagy hiányát vagy tévedését, átalában annak akadályait, nehézségeit s kell rögtön feltalálnia azok elhárításának módját. Hasonlít ez a hadvezér szerepéhez, ki bár egyetemes terv szerint intézi működését, a helyszínén rögtön felmerülő esetekhez alkalmazza magát. Adjuk ezekhez, mit eddig még nem is érintettem, csak elől jeleztem, hogy a középtanodában nemcsak a tudás, a gondolkodás és az ész, hanem az akarás, a cselekvés , a jellem is tárgya a gondoskodásnak, fejlesztésnek és idomitásnak, mihez a nevelőnek osztatlan és következetes megfigyelése kívántatik, ós az e célra szükséges péidaadás és a benyomások öszhangzatos folytonossága. Ez itt előadottakból, ugy hiszem, minden további fejtegetés nélkül önkényt következik, hogy középtanodában a merev szakrendszer egyáltalában nincs helyén, hanem igenis a rokon szakok csoportosítása, minél többet physikailag sem lehet valósítani; de még ez is célszerűbb, ha a legalsó osztályokban a tiszta osztályrendszer felé hajol és csak a legfelső osztályokban közelíti meg a tiszta szakrendszert, a tanrendszert illető azon kikötéssel, hogy a növendékek itt már előkészíttessenek az akadémiai előadások élvezhetésére is. Nem kevésbé önkényt következik továbbá, hogy a mely okokból kockáztatja az oktatás sikerét, ha egy osztályban sok növendék van, ugyanazon okokból hasonló eredményt von maga után, ha az egy intézetben működő tanárok száma nagy és egy