Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-06-29 / 26. szám
813 814 T -A. JL 1 G jAl» Észrevételek Balogh Ferene tanár ur Nyilatkozatára. x Motto: „Atyamfiai ne legyetek gyermekek értelemmel, hanem gonoszsággal gyermekek, értelemmel pedig öregek legyetek." I. Kor. XIV. 20. A mi késik nem múlik. Régi tartozást akarok leróni. Balogh F. tanár ur szives volt könyvismertetési dolgozatomat figyelemre méltatni, kiröppentvén ellene egy rövidre szegett nyilatkozatot. (Lásd : Egyh. s Isk. 1. 7. sz.) Erre teszem meg észrevételeimet. „Öcsém!" — mondja nekem egy kedvetelt öreg ur — „olvastam a bírálatodat, de ám a Balogh professor Nyilatkozatát is! Tudod-e mi jutott eszembe ? Hát azt gondolom én hallod, hogy Phaedrus szintén irt kritikát s valahogy olyan formán talált járni, mint te." „Hogy hogy?" „No talán csak ismered „Taurus et Yitulus" cimii meséjét?" s tüstént elkezdó pergetni: „Angusto in aditu Taurus luctans cornibus, Quum vix intrare posset ad praesepia, Monstrabat Yitulus, quo se pacto fiecteret. Tace — inquit — ante hocnovi, quam tu natus es." „Ugy, ugy öcsém! Hát csak azon módon ird le s küld fel annak a Ballaginak, hogy nyomassa ki Ellennyilatkozat gyanánt, azzal punctum ! Ne szólj többet egy kommáDyit sem. Ne hányd a borsót a falra. No de aztán ugy cselekedjél!" Mosolyogtam az elmés ötlet felett s nem sokáig kelle gondolkoznom, hogy belássam, mennyire búbon ütötte az öreg ur a kacsát. Mert az a sértő hang, az a hozzáférhetlenséget affectáló modor, az a tiszteletet, sőt kegyeletet követelő öregség, mely bizonyos magas tónusból oly lenézőleg beszél hozzám s oly röviden akar elbánni könyvismertetésemmel : csakugyan ama Taurus-ra s annak jellemző „tace, ante hoc novi, quam tu natus es" viss; autasitó válaszára emlékeztet. És midőn ilymódon nyilatkozó ur legelsőben is fiatalságomban ütközve meg — éveinek az enyéimet haladó számából csinálna magának tőkét: eszembe jut legatusi életemből egy tanulságos episod. Kezdő diákocska voltam s a nekem jutott három falu egyik lelkésze 60—70 év terhét hordozá. Beszélgeténk a sárospataki dolgokról: iskoláról, tanárokról, mi közben a tisztes aggastyán ily meglepő kérdéssel áll elém: „Igaz-e, öcsém uram, hogy a főiskolában a tanitási nyelv már teljesen magyar?" Igaz — felelém álmélkodással, mire mindketten átengedtük magunkat a hallgatagságnak, „közbe-közbe csupán a macska dorombolt." „Hm, hm! Tempóra mutantur!" — töré meg az öreg ur a csendet s „rá nagyokat gondolt." A néma beszéd közben a faggyú gyertya hosszura nőtt hamva beárnyékolta arcainkat. Koppantó, vagy — ha tetszik nyilatkozó ur nyelvérzékónek — „haa mantyu" hiányában — a jó öreg reszkető ujjai tevék meg a szükséges szolgálatot, ki a bajos műtét alatt, alkalomszerűen következő megjegyzésre fakadt : „ Ugy hallom, öcsém uram, hogy már olyan gyertyákat is árulnak, melyeket koppantam sem muszáj 1!" És ez nem mese. Ez megtörtónt valójában, 1866-bau. Vagyis ugy van biz az nagytiszteletü ur, hogy bennünk levő, vagy tőlünk nem függő okok, mathusálemi évek mellett is elmaradásra szorítanak, s sokan hajlott korukban is „gyermekek maradnak értelemben." De különben a legelőnyösebb helyzetben, a hátrarántó okok hiányában is tévedni elannyira emberi dolog, a félrelépés elannyira nem korhoz kötött betegség, hogy a mint például a dilemmák története bizonyitja: Evathlus a tanítvány, Protagoras nevű tanítója ellen, legelső pőrét is megnyeré. Azért hát csak hagynánk békét a kornak, annyival is inkább, mert én szerzőben nem az embert annak éveivel, de igenis az irót annak félszegségeivél ismertetóm. De meg azért is, mivel az én ifjú korom és az általam feltüntetett gyöngeségek között olyforma viszony támad, melynek kettőnk közül csak magam örülhetek. Vagyis — ha nyilatkozó ur logikájával szólhatok — igen öreg hibák azok, melyekben fiatal szemek is megakadnak. Igy aztán nem bánt ifjúságom hánytorgatása. Mikor távoztam él a tanterem padjairól — az annyira nincs összeköttetésben az én megbirálásommal, mint amennyire különös volna az, ha én az ismertetett szerző müvének értékét tanári éveinek száma után mérlegelném. Kell-e ifjú létemre jövendőben — mint nyilatkozó ur tanácsolja — vagy legalább más iránt több szerénységet tanúsítanom, arra nézve ugy gondolkodom, hogy a jelenlegihez hasonló esetben: nem, és pedig senki iránt! Tudom én azt, hogy^ „modestia maximé ornat juvenes" ; de azt is tudom, hogy a kritikának nincs miért az alázatosság ruhájába öltözködnie. Hogy én a gyógyító mérget nem tudom ostyába takarni, hogy az igazságot csak kendőzetlenül szeretem, hogy a hibáknak — még ha azok magasabb helyről szólanának is — hízelegni nem tudok: oka lehet az is, mert elvem : Tisztélet a kornak, de nem-a félrelépéseknek is! Ezt tanultam s ezt vallom én, ki az egyetemi szabadság légkörében nőve fel, a saját lábon járáshoz szoktattatám. Tanáraink ugyanis jónak látták, hogy legyen bennünk valami Descartes kételyéből, melynek absolut hite nincs. Ily fajta kételyek között vettem kezembe nyilatkozó ur egyháztörténelmét s olvastam, majd tanulmányoztam át. Ha korosabb vagyok, talán több hiányt fedezhetek fel abban, igy csak a bennem ez idő szerint tevékeny talentumok szerint sáfárkodhatám. Derék lett volna biz az, ha a tiszántúli egyházke-