Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-04 / 18. szám

mány fájába beoltandott egyik, vagy másik iutézmény ? ez a jövendő titka ; ez a hazánk életrevalóságától, egyszersmind attól függ, mikép figyelmez a nemzet a mindenekben előrehaladó idő jeleire. Nekünk protestánsoknak, kiknek félreismerhetlenül nagy részünk van a bekövetkezett változásokban, mindenesetre kötelességünk arra törekedni, hogy nemzeti átalakulásunk, ugy hazánkra, mint egyházi életünkre, a legüdvösebb gyümölcsöket teremje meg. Midőn azért az uj aerának még körvonalai is némi homályban mosódnak el előttünk, ugy vagyok meggyőződve, hogy a magyar protestáns egyháznak folyvást egy nagy és határozott elv képviselőjének kell maradnia, a honnan nem lehet, nem szabad a legelső szélcsapásra kibontani vitorláját, hanem szükség, hogy csendes méltósággal és nyugalommal várjon mindaddig, miglen az óra valóban eljövend, mikor aztán egyházi ügyeinkre nézve okvetlenül tért kell foglalnunk. Hogy a nemzeti uj alkotmányos helyzettel szemben majd uj állást leszünk kénytelenek venni, az kétséget előttem nem szenved, egyelőre azonban ahoz még csak készülnünk lehet és kell. Hogy egyházunk, mint szabad vallásos társulat, mit várhat s követelhet az államtól, arra eleve megfelel az 1848-iki 20-ik törvénycikkben kimondott egyenjogúság s viszonyosság elve, mely más vallásfelekezettel ugyanazon jogi álláspontra emelte egyházunkat. Nékünk ez átlalános törvény létrejötte után többé nincs szükségünk speciális protestáns, hanem egyetemes, vallásügyi törvényre, mely minden irányban biztosítsa azon jogot, hogy magát mindenik vallásfélékezet saját elvei s szelleme szerint szervezze és kormányozza, s a közös törvény oltalma alatt szabadon fejlődjék; egy szóval, hogy mindenik hitfelekezet, különbség nélkül, édes gyermeke legyen a hazának, tiszteletben tartván az állami lét alapzatát s a hitfelekezeteknek a viszonyosság alapján körvonalozott érülközését, ugy egymással, mint az államkor mány nyal. Ez elvhez ragaszkodott ujabb időkben egyházkerületünk is, és nem elégedett meg azok tervezeteivel, kik még jelenleg is — mondhatni, — hogy csak az 179%-iki vallásügyi törvények foltozásával bíbelődnek, s félnek a nemzet igazságszeretete által megszavazott egyenjogúságnak áldásaihoz nyúlni. Ugyanis, van az 1848-iki vallásügyi törvénynek egy lényeges, teljes positivitásu része, mely átalánosságbau azt fejezi ki, hogy „minden hitfelekezet egyházi és iskolai költségét az állam fedeziu

}

a minthogy ez ama törvénynek egyik legnagyobb horderejű cikke. E törvényes intézménynek nincs sem polgári törvénykönyvünkben, sem egyházunkban praebedense, vagy genealógiája, ez nem a jogfolytonosság corollariuma, hanem az 1848-iki nagyszerű nemzeti föllángolásnak s igazságérzetnek újszülötte, melynek azonban életet adni, akkor, a bekövetkezett nagyszerű válság miatt, nem volt idő, nem volt alkalom. Ha a magyar reformált egyház az esemény magaslatára áll, s önkormányzata sarkelveivel számot vet, azt kell mondania: „mint szabad vallásos társulat, egyedül saját erőmre támaszkodom, és senki másra nem szorulok" . Ámde ezen elv keresztülviteléhez ugy a hivek szivében, mint a concret egyházban meggyökerezett hitélet, áldozatkészség mellett még anyagi jólét is szükséges, hogy a magasztos elv minden oldalról védve legyen, s az egyház a protestantizmus feladatának megfelelő eszközökkel rendelkezhessék. S pedig meg kell vallanunk, hogy ha abbeli fontos feladatunkkal szemben, egyebeket mellőzve, már csak anyagi erőnket vesszük is számba, gondolkodóba kell esnünk az iránt, ha valyon képesek vagyunk-e magunktól mindazokra, s nem tanácsosabb-e megragadni a kínálkozó alkalmat anyagi erőnk nevelésére ? hiszen az egyház, midőn erkölcsi, vallásos nagy munkája körül fáradozik, s ennek szolgái, a/ állam közigazgatásával mellőzhetlenül összefüggő számtalan dolgokat végeznek: ugyanakkor az államnak is szolgálnak; s azért nemcsak méltán tarthatnak igényt az államsegélyre, hanem azt jogosan követelhetik is. íme, e két ut áll, most másod izben előttünk, főtiszteletü egyházkerületi közgyűlés! Melyikére lépjünk, ez iránt már az 1848-ik évben, a vallás- és közoktatási miniszter, által Pestre egybehívott magyarhoni helvét hitvallású egyházkerületek képviselőinek értekezleti jegyzőkönyve ad tájékozást, ha ugyan azóta nézeteink e részben meg nem változtak. Ez világosan kimondja, hogy „ha az egyik félékezet az álladalom által segittetik, népesség arányában, a másik is hasonlóan segittessék". Megjegyzendő azonban, hogy ugyanazon értekezlet egyelőre azt is kimondotta, miszerint az államsegélyezést ugy kívánja értetni, hogy ennek kedvéért jelen törvényes önkormányzatunk s autonómiánkat, mint protestáns létünk feltételét, fel nem áldozhatjuk. De nem kevésbé fontos a mondott 1848-iki törvénynek a nevelés és oktatás ügyére vonatkozó része is. Hogy a nevelés és oktatás ügye nem monopoliuma az egyházfelekezeteknek : ez napfényű igazság. Érezte ezt az 179°/i-iki törvényhozás is, midőn megadta ugyan a protestáns felekezeteknek az iskolaállitás jogát, de feltartotta magának a nevelés- és oktatásügy coordinatióját, sértetlenül hagyva a hitfelekezetek vallásos oktatását; s kétségtelenül érezte azt a fentebb érintett 1848-iki értekezlet is, midőn oda nyilatkozott, hogy a minisztérium által az iskolákra nézve kivánt reformokat, miután az álladalom anyagilag a mi iskoláinkat is felkarolta, most már kivihetőknek tekintvén: örömmel üdvözli e téren a nyújtott alkalmat, örömmel fogadja és használja fel az álladalomnak is törvényadta iskolakormányzati jogainkkal öszzeférhető befolyását; a minthogy mindezek nyilván bizonyitják, hogy a nevelés-és tanitásügyre, kivévén a vallásoktatást, amazok természeténél s a státusfönség föladatánál fogva, befolyást méltán