Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-03-02 / 9. szám

a magunk javáért, az egyházak javáért, melyekben őr­állókká tótettünk: költsük fel a leányzót, a k i — reménylem — nem halt meg, csak alu­szik, .vagyis hivjuk életre a lelkészi értekez­et e t, melynek alapszabályai azt hiszem az ezelőtt két évvel egyházmegyei gyűlésen kinevezett küldöttség munkálata nyomán már rég készen vahnak. Hiszen ba­ráti körben oly sokan, talán minnyájan elismertük már ennek szükségét, hasznos, sőt — az idők jeleit tekintve— halaszthatlan voltát. Hiszen minden állású, hivatásu em­berek, ügyvédek, orvosok, jegyzők, tanitók tartanak ér­tekezleteket, csak mi nélkülözhetnénk-e ezt ? Mert, hogy közigazgatási és törvénykezési ügyekkel foglalkozó megyei s kerületi gyűléseink pótolnák a minden hivatalos színe­zettől ment, bizalmas eszmecsere s kölcsönös felvilá­gosítások s oktatások jellegét viselendő értekezletek he­lyét: azt talán senki sem állítja. Az ily értekezletek egyik főtárgya lehetne már sze­rintem : jelenünk megismerése, vagyis, hogy tudomást szereznénk egyházaink szellemi s anyagi állapotáról. Hogy itt mennyit tanulhatnánk, egymástól, különösen az eljárás tekintetében a papi gond mezején; mennyire hatna egyikünkre, másikunkra a jó példa: mon­danom sem kell. Másik tárgya lehetne: multunk ismerete. Hazai egyháztörténelmünk irója — mint tudjuk — még mindig késik az éji homályban. S én azt hiszem, késni is fog mind addig, mig sokan, minnyájan hozzá nem fogunk a munkához. E tekintetben igen lassú, és épen ezért cél't tévesztett eljárásnak tartom azt, hogy egyik másik egyházi vagy politikai lapban vagy folyó­iratban közöltetik egyes egyházak története. Igv bajos lesz azt a leghivatottabb történésznek is összeszedni, soká is fog menni, nem érik végét unokáink sem. Szerintem a megyénként alakulandó lelkószi értekezletek feladata lenne odahatni, hogy az egyes egyházak birtokában lévő okiratok, jegyzőkönyvek felkerestessenek, átvizsgáltassanak, az érdekesek, az összes hizai protestantizmust érdeklők alkalmas helyen s lehetőleg egy tömegben közöltessenek. Mennyire igaz itt, hogy periculum est in mora: maga­mon tapasztaltam. Lelkészé lévén, az egyház jegyző­könyveit, iratait szedtem rendbe, s hányt-vetett papiro­sok közt, összegyűrve, hiányosan találtam meg II-ik Rá­kóczi Ferencnek az emődi egyház részére kiadott, feje­delmi pecsétjével ellátott oltalmazó levelét, s egy ugyan­csak általa s testvére Júlia s annak férje által kibo­csátott a község megtelepedésére engedélyt adó ok­iratot. Hát az iskolaügy, s annak mikénti kezelése nem ezen értekezletek körébe tartoznék-e ? Ha mi lelkészek ketten-hárman összejövünk az utcán, a vásárban, teme­tésen vagy lakadalomban, mindjárt ez köztünk a beszéd tárgya. S hogy is ne ; hiszen mi reánk haragszik a nép, hogy sürgetjük a rendes iskoláztatást; minket vádol a közvélemény, hogy nem teszünk semmit az iskoláztatás ügyében; reánk hárítják a felelősség terhét a hanyag iskoláztatásért még a tanfelügyelő urak is, mint nem ré­gen tette ezt Borsodmegye altanfelügyelője; pedig teljes meggyőződésből mondom : én az ezereket elnyelő tan­felügyelői intézménynek még több, sőt annyi eredményét se láttam és látom, mint a mi ingyen szolgáló iskolalá­togatóink eljárásának. Hát az igehirdetés, s nekünk mint igehirdetőknek viszonyunk az ujabb theologiai mozgalmakhoz, nem egyik legfontosabb tárgya lenne-e a lelkészi értekezleteknek ? E két utóbbit jeleseink az irodalmi téren megvitatták ugyan már és vitatják folytonosan; de hát mi lelkészek minorum gentium, mi, kiknek mégis ex officio szólni kell a gyülekezetben : itt csak hallgatók, csak nézők marad­junk-e örökké ? . . . S azt hiszem, azok maradunk, ha nem lesz egy olyan hely, ha nem teremtünk magunknak egy olyan tért, hol kölcsönös felvilágosítás s szellemi társu­lás utján egy erős s hatalmas közvélemény fejlődhetnék ki közöttünk. Végre az interkonfeszszionalis kérdések, vagy a sző­nyegen lévő belügyek, milyen például a legációk s supp­likációk konventi tárgyalásra kitűzött kérdésének megvi­tatása, nem a lelkészi értekezletek körébe tartoznék-e ? Az elébbinél mindenikünk máskép jár el. Egyik enged a ha­talmas ellenfélnek akarva, másik nem akarva, végre is legtöbbször mi huzzuk a rövidebbet. Az utóbbihoz a le­gációk és supplikációk kérdéséhez két theologus szólott eddig e lapokban, mintha minket nem is érdekelne ; pe­dig bizony zavarba jönnénk egy kevéssé, ha nem jönne le­gátus. S én részemről nem helyeselném, ha elszakittat­nék hirtelen, minden átmenet nélkül azon kapocs, mely lelkészeinket s egyházainkat a legációk és szupplikációk által főiskoláinkhoz köti. Ime, ennyi tárgy is elég anyagot szolgáltatna egye­lőre a lelkészi értekezleteknek, s mennyit tudna még fel­hozni e sorok irója is; hát egy olyan, ki többet olvas, többet gondolkozik, többet tanult, tapasztalt, s igy szé­lesebb látkörrel bir nálánál. Azért, mig nem késő, v e­gyük kezünkbe a lámpásokat, vigyünk olajtisaz edényekben, hogyha eljön a vőlegény, be mehessünk a lakodalo 111-b a ; vagyis léptessük életbe haladéktalanul a lelkészi értekezleteket. Tóth Dániel, emődi ref. lelkész. Egyházkerületi pénztárak. Ezen lapok 5-ik számában ily cim alatt jelent meg Baky István ur tollából egy jól átgondolt cikk, melyet én is kevés kivétellel magamévá teszek. Egyházkerületünk pénztára apad, a szükséges kiadások pedig növekednek ; utazási , nyomdai és egyóbféle költségek hovatovább magasabbra rúgnak, a tanárok fizetését emelni pedig „muszáj", mert 6—7 száz forint fizetésre a legjobban képzett egyéneket,—a kikre pedig folyvást szükségünk van, — nem kapunk ; tanári székeink üresen maradnak, vagy roszul készült egyéneket nyerhetünk csak, a kiktő

Next

/
Oldalképek
Tartalom