Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-02-16 / 7. szám

z é s szót csak zárjelbe tettem; Hoffmann Pál egyetemi tanár 1865-ben használta azt tudtommal először (lásd Egyházjog alapvonalai, 66. lap) s indokolta is a magyarítást. Az annyira vétkeit i m á 1 y (cultus) szó sem az én találmányom, de nekem tetszik, mig jobbra nem akadok, használom, mert a cultus fő és lényeges mozzanatát az imát, és imádást fejezi ki, holott az igehirdetés mozzanata p. o. a hétköznapi némely cultusból hiányzik. Ily kákán is csomót kereső módon megtámadható a legközönségesebb szó is, p. o. asztalos, mert hiszen az eféle mester nem csak asztalokat készít. Igy van a dolog rendre a többi nekem hibásan tulajdonított purizmussal. De ismertető szándékosan f e r d i t és félrevezeti az olvasó közönséget. Nevezetesen a szövegből is kideríthető sajtóhibát : „ha még méltó vagyok atyádnak nevezhetni" a „neveztetni" helyett, hányja szememre mint érthetetlenséget. Másutt szöveget rontva, csonkítva idéz, p. o. „a mily mértékben töltetik b e isten akarata", a b e szócskát innen, bár a szövegben ott van, mellőzi. A diakónus szónál én zárjelben megjegyeztem, hogy az „róni. katholikus fordítás szerint: s z e r p a p", ismertető kihagyja „a r. kath. fordítás szerint" tételt s beszél cifra dolgokat a szerekről, miket én nem mondék. En arról nem tehetek, ha a r. katholikusok a diakónust ugy fordítják, de arról tennem kell, hogy prot. hitész tudja meg, mit jelent más egyházban a szerpap kifejezés. Én a diakónust egyházi szolga, könyör-adomány osztogatóval magyaritám. Mystificatio az is , hogy ismertető az én müvem különböző lapjairól összehordott, tetszés szerinti összefüzéssel szerkesztett zagyva képcsoportozatot állit elő, s teszi érthetlenné, a mi érthető a maga helyén (lásd a Prot. Lap. idei 44. lapját). Végre ismertető egyoldalú, részrehajló, külsőségeken kapkodó, kicsinységekkel (minutia) játszó; érdemet és jót semmit nem ismer el ellenfelében, sőt épen ellen-BELFÖLD. Tordai legatio, és még valami. A Prot. Egyh. és Iskolai Lap jelen évi folyamának 4-ik számában, a 120-ik hasábon (ff) jegy alatt láthatólag egy a „Hon"-ból átvett megjegyzésben, a deákok templom frequentansi, kötelezett templomjárási, s a legatioi intézmény eltörléséről levén szó, kimondatik, hogy ideje volna e kérdést bolygatni. Ez ötletből kiindulva egy valaki saját háza előtt is sepregetvén, ugyanazon seprűvel neki ront a szegényesen ellátott, és többnyire szegény székely tanulók által látogatott tordai unitárius középtanodánknak, s epés gúnyolódással kürtöli, hogy „Tordáról az unitáriusok évtizedek óta 12—15 éves gyermekeket küldenek szét legátusokként, hogy a ker. híveknek a vallás titkait hirdessék, őket bűneikből megtérésre intsék. Ezen eset valóban botránykő a komoly gondolkozásuakra nézve." kezőleg szerző bármily csekély hírnevét, értékét befeketitni, megsemmisitni, kivégezni vállalkozóul tűnik fel. Legvégső esetben is a külsőért, a ruháért (utójára is a nyelvezet csak ruhája a gondolatnak) halálra ítéli a megjelenőt, a szivet, a belsőt, bármily nemesen és jóakaratulag dobogjon, ridegen, kérlelhetlenül tekintetbe nem veszi. Ide járul még az is, hogy rusticismust eláruló irálya, név- és < tekintélytelen volta^ mellett is, szerénységet eldobva, a méltányosságnak sejtelmét sem mutatva, zuzó tekintély látszatával kész összetörni könnyelműen és kimélytelenül a kezébe vett áldozatot, a tankönyvet. Mindezen okoknál fogva nem érzem magamat sem felhívottnak, sem kötelezettnek a vádakra tüzetesen és cáfolólag válaszolni, s kinyilatkoztatom, hogy azt e lapok hasábjain tenni nem is fogom. Különben is meg vagyok győződve, hogy nem a külső, de a b e I s ő az müvemben, a mi nem talál kegyelemre. Öntudatom nyugodt s mig igazságos, méltányos és tiszteséges bírálat előtt hódolva hajlanék meg: a rombolni törekvő iszapos hullámok elől a csendes tűrés ós igazság-érzet szirtjére hallgatag vonulok fel. Erős hiedelmem, hogy tankönyvemet tájékozott olvasó, s oly korú és képzettségű hallgatóság, milyennek számára íratott, könnyen meg fogja érteni. Végkérésem az ismertetőhöz az, hogy ifjú létére (önvallomása szerint lelkészképességi vizsgára készülő atyafiak közé tartozik s igy nem igen rég távozhatott a tanterem padjairól) mutasson máskor, vagy legalább más i r.á n t, több szerénységet. Zárom nyilatkozatomat egy magyar puritánnak (jelenleg egyetemi tanár) azon észrevételével: „mindig tévesztett lépés, havalaki kemény polémiával kezdi meg irói pályáját." Balogh Ferenc, tanár. Azt nem tagadjuk, hogy szegények vagyunk, s ez okon sok jót kell nélkülöznünk; ugy azt sem, hogy a 6 éven kezdődő tankötelezettséggel, középtanodáink ifjúsága nagy részben elaprósodott, s még fennálló csekély jövedelmű néhány legationk ilyenekből töltetik be. Ezt magunk is szeretnők, ha különben lehetne s mint általunk is „bolygatott" kérdés régen el is intéztetett az által, hogy az egyházi főtanács elvileg eltörölte a legatiokat, s csak kivételesen engedte meg ott, hol azt egyesek ugy mint ekklézsiák, továbbra is kívánták fentartani. Ennyi és nem több a jogi alap, melyen köztünk unitáriusok közt, a legatioi intézmény még ideiglenesen fenállhat, és a mely áthidalás lenne a további lépések megtételére, a nélkül, hogy az ehez szokva volt kegyes pártfogók jóindulatát visszafolytáná. Hogy fiatal, bár jelesebb ifjaink azért küldetnének legatioba, hogy a ker. híveknek a vallás titkait (ha csakugyan vannak titkai a szeretet vallásának) hirdessék, és őket bűneikből megtérésre intsék: szeretem hinni, hogy e