Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-02-16 / 7. szám
létre és nyugotra, várván, hogy a szentlélek vagy valamely más isteni hatalom a képzelet igája alól felszabaditsa, s a tekintély szolgaságának házából kivezesse, hogy megismervén az igazságot, a szabadság és férfias önállóság ruhájába öltözködjenek. Ez a kettős szolgaság sulyosodik a külsőleg meglett, de bensőleg a fejlődés fele-utján megállott emberek nagy tömegére. Ezek aztán elhiszik, jobban mondva elhitetik magukkal ősapáik tekintélyére mindazt, amit azok vallottak, ép mint a gyermek elfogadja atyja nézetét, másfelől nem mernek szakítani a mult tévedéseivel, inkább vallják a credo abs urduin ot, mert a szakitás esetére, fantáziájok kínos és kárhozatos jövőt fest; félnek, hogy a buroktól szabadult mythikus eszmék, ördög és pokol alakjában fogják őket üldözni; nincs bátorságuk az avult hittárgyakról a symbolikus fátyolt lerántani, s kinos helyzetökben szüntelen ez a prófétai szózat cseng fülökbe: „Izrael népe, meddig sántikáltok kétfelé: ha az az Ur isten, kövessétek őt; ha a Baal az Isten, kövessétek őt' (1 Kir. 18.2 1 ) és a biblia oda teszi, hogy a nép egy szót sem felelt; nem, mert elnémul a szó, mikor a lelkiismeret tesz szemrehányást tehetetlenségünkért. IV. Ugy tapasztaltam, hogy nálunk világiak s egyháziak közt egyiránt sokan vannak ebben a kényes és kétes helyzetben. A kinzó helyzetből, nézetem szerint, menekvést egyedül e három: a szorgalmas tanulás, az éles bírálat és a kettő alapján termett Önálló meggyőződés nyújt. Az önálló korifeusok csatáját és elkeseredett harcát, elsőben ámulattal, majd bámulattal szemléltem. Sbár, őszintén megvallva, a t h e o 1 o g i a terén teljesen járatlan vagyok, józan eszemre hivatkozva: többször próbáltam sine odio megfelelni magamnak a kérdésre : valyon nem az átkozódó félnek van-e igaza ? valyon nincs-e nagy kár a symbolumok korának letűntében ? valyon az ujabbkori tudományos haladás nem fogja-e megsemmisíteni, mint az orthodoxok mondják, a vallást ? Az első kérdésre sehogy sem tudtam igennel felelni, mert az „igazhitűnek elkeseredettsége mindig a Kaulbach árnyainak harcát juttatja eszembe, s azt a bibliai mondatot: ugy harcolnak, mint akik hasztalan vágják a levegőt. A második kérdés ma az egyházi fetisizmus , larizmus, penatizmus, mondjuk ki egy szóval: a vallási m aterializmus. Istennek személyes kijelentése (inspirációja) csak ez az egy symbolum elegendő arra, hogy örökre elriadjunk azon egyháztól, a mely ezt a hússal és' vérrel felruházott emberalaku istent, legszentebb lénynek és mint vílágkormányzónak akarja tartani ós imádtatmi. Csak ezen kérdés alkalmával érzi az elfogulatlan Bossuet szavainak mély igazságát: oh dieux de sang et dechair, vous mourrez! Igen; Baal bálványait lerombolja az idő és a haladás szelleme; de azért, és ezzel megnyugtattam magamat a harmadik kérdésre nézve, megmarad a vallás lényege sértetlenül, a maga fenségében. A természettudományok és az igazi vallás meg vannak és békében lesznek egymás mellett örökké. Hiszen nem a természet csudás tüneményeinek láttára keletkezett-e elsőben az emberi kedélyben a vallásos érzelem eleme, csirája, s ha igen, hihető-e, hogy ai édes anya megölje gyermekét, akiben neki kedve telik. Ész és sziv; gondolás és érzelem nem ugy egészitik-e ki egymást, mint a sötétség és világosság, vagy jobb hasonlatot használva, mint a delej két sarka. Vedd el a delejnek egyik sarkát; tépd ki az emberi természetből a kedélynek legnemesebb (vallásos részét) s a delej megszűnik többé északra és délre mutatni, az ember megszűnik a szó nemes jelentésében ember lenni. Nem a nap fénye adja-e a virágnak az éltető illatot, s nem hajtja-e a jácint szobámban ösztönszerűen a nap felé szárát; nem a vallás vigasztaló fényének hatására melegedik-e fel kedélyünk egész az izzásig; s kedély világunk legillatosabb virágait nem a szép, jó és igaz eszméi fényének hatására termi-e ? „Isteni eszmék! szivünkbe csap, mint ifjúkor varázsa, tündérjárástok bűvös szélcsatpása" . . . Valóban, mint a csira vágyakozik a világosságra, ugy áhítozik érzelmünk egy, az ismeretes prózainál fenségesebb körbe, egy örökszeretetü lény után. S mentől inkább megakasztja működésűnket a világ járása, mentől nagyobb küzdés árán közeledünk a legmagasabb eszmék világához: magasabb természetünk tudalma annál tisztább lánggal lobog, s annál könnyebben leégeti rólunk a kicsinyes érdekek és önzés hitvány anyagját. Ami századunk nem lehet arra hivatva, hogy a sziv életét megölje az értelem élével, nem teheti soha, hogy az embert szabadabb bepillantásra segítvén a földre, az örökkévalóságra való pillantását elrabolja, s a szellemi óriást a kedélyvilág törpéjévé alázza. A vallás, mint a vallásos érzet folyománya, az
