Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1872-12-14 / 50. szám
világ arculatát meg fogják változtatni: az egyik az, hogy vallásos meggyőződóst senki emberfiára ráparancsolni nem lehbt, s hogy a társadalomnak nem áll érdekében akármely felekezet papsága kezébe hatalmat adni, melylyel, jogalapja nem lóvén, csak visszaélni tud mások elnyomására; a másik az, hogy az élet javaiban az egyesek azon arányban részesitendők, amilyen anyagi vagy szellemi tőkével járulnak a társadalmi jólét közalapjához, s igy sem születés, sem más véletlen nem nyújthat senkinek igényt társadalmi előjogra ; ha mindamellett létezik az emberek közt fokozatos különbség, ezt egyedül a munkatétel értéke és becse állapítja meg. Ez igazságokon alapszik az ujabbkori társadalom egész szervezete. Semmi öröklött, semmi üres képzeteken nyugvó előjog, hanem a társadalom minden tagja osztozik annak terheiben és javadalmaiban egyformán,rendelkezésére álló tehetségének és kifejtett munkásságának aránya szerint. Az állam ma sokat kiván a polgártól, de viszont a polgárnak sem kisebbek igényei az állam irányában, s hogy ez igényeknek kellőleg meg legyen felelve, az államnak teendői végrehajtására jól képzett hivatalnokokra van szüksége, kiknek munkásságát ellenőrzi, de jól is díjazza. Ez a dolgok mai rendje, melynek közepette a 200 ftos pap régi korbeli mumiaféle jelenség, s azon ügyefogyott felfogásnak nyomoréka, mely csupa históriai hűségből egyházunk jelenjét a mult nyomorai közt szüleinlett intézményeihez csatolja s annak mai ügyeit a mult századok félszeg szellemében és alakjában kivánja folytatva látni. Okunk van azonban azon hitet táplálni, hogy a magyar prot. egyház a jövője -felett döntő mai viszonyaink közt elég ösztönt fog találni arra, hogy kibontakozván a hivatásszerű működését akadályozó szakadozottságból, a közakaratnak egyesitett erő által kellő nyomatékot adva iparkodni fog véget vetni oly állapotoknak, melyek midőn az egyeseket lealázó inség martalékává teszik, az egészet végromlással fenyegetik. Ha eddig oldott kévéhez hasonlók voltunk, ez a múltnak szerencsétlen politikai viszonyaiban találta okát és igazolását, Mikor a vesztünkre törő római egyházzal szövetkezett államhatalom ellen kellett védekeznie, a prot. egyház érdekében állott ugy intézkedni, hogy ami féltője van, azt az üldöző hatalom egy ponton ne találja; ugy cselekedett akkor és na-i gyon okosan, mint az EzsaU elibe menő Jákób, hogy „ha Ezsau megtámadja az egyik csapatot és megveri, a megmaradó csapat menekülhessen (Gen. 32. 1 9 )í £ ; mindenik külön testület egy-egy mentsvár volt. De mai korban, a társadalom mai viszonyai közt, mi értelme lehet móg az egyházkerületek azon rideg különváltságának, mely érdekeik solidaritásának érzetét csökkentvén, nagyra hivatott egyházunkat tehetetlenné teszi ós oly helyzetekbe sodorja, melyekre' nem lehet arcpirulás nélkül visszatekinteni. Midőn 1867-ben sok vajúdás után végre összeült a ref. egyházi egyetemes értekezlet, mi nagy örömmel néztünk elibe a megindítandó tanácskozásoknak, remélvén, hogy belátva a szakadozottság szülte erőforgácsolás nyűgöző voltát, közös észszel és közös erővel fölemelkedünk valahára cselekvési akaratra, elővesszük a hatalmunkban álló szervezési és meginditási módokat és igy majdan urai leszünk helyzetünknek. Fájdalom, csalódtunk. A jelzett históriai iskola férfiai nem találták megengedhetőnek, hogy „az egyes egyházkerületek joghatósága akármily természetű hatalom által korlátoztassék, annál kevésbé, miután a magyar protestáns egyház alkotmányában központi képviselet, teljhatalmú convent egészen ismeretlen intézmény", rniuek fo!ytán az lett elhatározva, hogy a convent köztanácskozásaiban történt megállapodások felett döntő hatarozatot otthon az egyes kerületek hozzanak. Hogy e hallatlan intézkedés épen ellenkezőjét eredményezte annak, amiért közös tanácskozásra öszszegyültünk, tán nem is szükséges mondanom. A convent megállapodásai vagy tekintetbe nem vétettek vagy azt szülték, hogy a superintendentiák szegrőlhúzó intentiói kirívóbban mutatkoztak, mint valaha. S kérdem, volt-e, lehetett-e valaha ilyetén eljárásra példa a világtörténelemben ? Az emberek, mikor közös tanácskozásra gyűlnek egybe, ezt oly célból teszik, hogy a közös érdeket a részeknek azzal netalán ellenkező érdekei felett győzelemre juttatván, az egészet erősítsék, hogy ez aztán viszont a részeknek kölcsönözhessen oly erőt, melyet magokban nem birnak ; épen ezért általános szabály, hogy minden tanácskozásban a többség véleménye dönt, s ennek tartozik a kisebbség a maga véleményét alárendelni. Ezt így tartja az egész világ esze okszerűnek, ugy hogy az is megesik, hogy valamely tárgy felett külön testületekben folynak a tanácskozások, ós ezek-
