Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-30 / 48. szám

érdekével lényegben találkozik. Hogy e mellett e szigorlat a gymnasium felsőbb osztályainak folyamára mily jótékony hatással lenne, nem szükséges bővebben fejtegetnem azok előtt, kik tudják, hogy nyilvános intézetekben a tanitást mindig a leggyengébbekhez kell szabnunk és mérsékelnünk, minélfogva az osztályok előmenetele első sorban attól függ, hogy milyenek azok a leggyöngóbbek. Magától értetik, hogy e szigorlatoknál a cél természetéhez képest nem annyira arra kell a súlyt fektetni, hogy mennyi positiv ismerettel bir az examinandus, mint arra, hogy bir-e elegendő értelmi fejlettséggel, s azon előismeretekkel, melyek a felsőbb osztályokban, illetőleg egyetemen való tovább haladhatásra szükségesek. E nézpontból lesz aztán eldöntendő az is, hogy mely tantárgyak vétessenek fel a szigorlatoknál. Paedagogiai alapokra fektetett ily eljárás által egyszersmind eleje fog vétetni azon pusztán examenre való készülési rögtönzéseknek is, melyek a nevelési ügy nagy kárára az egész intézményt illusoriussá, hogy ne mondjam veszélyessé teszik; mert mikor positiv ismeretekről van szó, akkor igen is lehet hamarjában felkapott egyes töredékes csillámokkal ámítani, de értelmi fejlettséget hirtelenében elsajátítani lehetetlen, ez csak fokról-fokra haladó lassú készülésnek lehet gyümölcse. Szóval, az érettségi vizsgálat oly alakban fenntartandó, hogy megszűnvén pusztán állami ellenőrködő intézmény lenni, a nevelészetnek józan paedagogiai elveken nyugvó tényezőjévé váljék. A mi már végre a feltett utolsó kérdést illeti, hogy „Elegendő-e az állam által most gyakorolt felügyelet a nem állami középiskolák felett? Ha nem — miképen kellene ezt szabályozni ?* — erre ismét határozott felelet csak akkor adható; ha elébb megállapítottuk, milyen lehet általában az állam befolyása az iskolaügyre. Nem akarván itt ismételni, a mit előttem már annyian a legnagyobb evidentiáig kifejtettek, csak két tapasztalati tényre akarok utalni, melyek világosan mutatják, hogy e kérdésben elméleti uton eligazodni nem lehetvén, mindenkor csak az adott közmivel tségi viszonyokhoz képest kell intézkedni. Annyi bizonyos, mert tény, hogy külső, az irányzatokat változatlanul kijelölő kényszer jót nem eredményezhet ott, hol szellemi működésről levén szó, az ember meg nem kötött szabad cselekvősége nélkül célt érni soha sem lehet. Az emberiség váltig okulhatott e tekintetben Franciaországnak ujabb időben adott példáján, hol az ország összes tudományos intézetei, mint a drótokon rángatott bábuk, egytől egyig azt producálták, a mit a minister irodájában nagy tudományu férfiak határoztak. E rendszer, mely üres mechanismusnál egyebet nem szült, megölő betűje lett a francia nemzet szellemi életének. De másfelől az is tény, hogy a tudományok mai roppant fejlettsége mellett azok terjesztése és virágoztatása oly költségeket igényel, melyeknek magántörekvések ritkán birnak kellőn megfelelni, minél fogva akarva nem akarva az államra szorulunk, mint a mely egyedül rendelkezhetik elegendő eszközzel, hogy a megkívántató kellékeknek megfeleljen. E két tapasztalati tény elegendő, hogy kiszabja az államnak magatartását a fenforgó kérdést illetőleg. Hogy a felekezetek iskolatartási autonom jogaikban és szabadságukban nem korlátozhatók, a mondottak után magától értetik. De másfelől nemkülönben magától érthető az is, hogy gymnásiumaink hiányos voltán gyökeresen segíteni kell, s hogy e segítség első sorban csak az államtól várható, mely a mennyiben maga tart iskolát, azzal természetesen rendelkezik is. Alkosson tehát mindenekelőtt az állam mintagymnasiumokat kellő felszereléssel és jól díjazott, válogatott elegendő tanerőkkel; de szabja meg egyúttal törvényhozásilag a mások által fenntartott gymnasiumokra nézve ugy a fölszerelési eszközöknek, mint a tenerők létszámának és qualifieatiójának, valamint a tanárok fizetésének minimumát. E két teendő közül az első utántörekvésre hatalmas ösztönül, a másik a lehető visszaélések korlátozásául fog szolgálni. Hogy a törvényhozás intézkedésének utóbbi tekintetben szükséges voltát kézzelfoghatóvá tegyük, a legújabb időből vett tapasztalatokra hivatkozhatunk. 48 előtt évtizedeken át nyomorogtak a protestáns gymnasiumok a tanerők szégyenletes csekély létszámával (felgymnasiumok 3—4, algymcasiumok 1—2 rendes tanárral.) A szakemberek váltig bizonyítgatták, hogy olyatén állapotok mellett a sokigényü gymnasium feladatának megfelelni lehetetlenség s az iskolaügy előmenetele nem eszközölhető; hiába volt minden demostratió, s minden erőködés azon egy stereotyp feleleten szenvedett hajótörést, hogy „nincs," pedig ahol nincs, ott a császár sem vehet semmit. S ime! Thun nem volt a császár, hanem tudott parancsolni, és egyszer csak azt láttuk, hogy a parancsszóra az ország legnyomasztóbb viszonyai között is azonnal