Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-16 / 46. szám

tos sikert ígérő módozatot lelkészi méltányosb díjazásunk országos segély- vagy máskénti foganatosítása ügyében. Igen, szóljatok, mert ha nem, azt hiszik, nincs szükségünk semmire ; mivelhogy a közmondásként: a ki nem kér, az nem szenved hiányt. E végből jónak látjuk, ha papi értekezletünkben kifejtett fenti négy pontban foglalt indokainkat e lapok utján magatokóinak is vallván, azokból eredő igazságos, méltányos kívánalmainknak mielőbbi s haladéktalan foganatosítását együttesen szorgalmazzátok. Mert ha egy falust jegyzőt, a ki gyakran szánó mosolylyal néz le a „tiszteletes tudós" diplomát nyert szegény, kopott öltözetű s az élet sanyaraitól megviselt egyház szolgájára s bizony nem cserélne legalább is két alsóbb rendii papi állomással, szellemnyügző családi gondoktól nem gyötrettetik : akkor, a legmagasabb ügy szolgálatára szentelendő tudományosság pályáját kellően megfutott istenországának munkásai, mindaddig, mig ész- és természetjog, lelkiismeret és örökigazság ellenére nyomasztó anyagi állapotban tengődnek : a magasztos hivatás, a diszes nevezet és a nyomorú helyzet visszássága merő satyricumquid , keserű irónia. És itt önkénytelenül representálja magát emlékezetünkben a tökéletlen társadalmi viszonyok ama képzete, melyről a királyok legbölcsebbike bölcs Salamon igy nyilatkozott: „Nem a bölcseké a kenyér, nem az okosaké a gazdagság." Bizony, bizony, a nagy apostol, Pál intelme s értekezése, melyet oly mély bölcselet s igazságszeretettel irt az egyházi szolgák javadalmazására vonatkozólag 1. Kor. IX r. nem nálunk, hanem igenis a r. catholicus, selyemben járó papoknál maradt érvényben. „Akik— u. m. a 13. v. — a szent dolgokban munkálkodnak, a sz. helyből élnek, és a kik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik részöket." Igen ám, ott az oltár bő jövedelemforrás, mit elemezni felesleges, miután ezt a legegyügyübb is tudhatja. (És mily roppant uradalmakkal birnak, fundus religionis jogcímen, az ország közvagyonából ! Node méltán is, mert hiszen az ország virágzása, függetlensége, szellemi s anyagi fejlődése legnagyobb részben az ő érdemök — megfordított értelemben.) Nem igy nálunk,hol a stolárék is oly csekélységek, hogy annyiért nótárius uram egy^ kontraktust is alig ir meg ; péld. itt a mi superintenden ciákban, esketés-temetésdij egy frt, nem is említve a husz krt érő keresztelést. Tul a tiszaiban már tudomásunk szerint mind ez kétszerte, sőt bizonyos körülmények közt háromszorta több. Avagy nem ideje volna-e már nálunk is e fonákságon változtatni? Hogy pedig a mérték teljes legyen, nincs az a társadalmi összejövetel, a melyben kifejezést nem találna, egy vagy más fontos ügy érdemében szükségelt eszmecserék alkalmával, a hajdan bölcsének ama dehonestáns axiómája : „A szegénynek bölcsesége utálatos, és az ő beszédit nem hallgatják meg !" Ti pedig világi rendű vezérfórfiaink ott fent a hivatalok magaslatán! ne lássatok autonomiát veszélyeztető rémet az államsegély emlegetésében, s ne véljétek azt, ministeriális budget vagy a francia hadi sarchoz hasonló óriás összegnek ; hanem e két tényállást vegyétek gondolóra, először : hogy a hazánkban létező prot. papoknak legfölebb csak egyharmada van szorulva ama segélyre, kétharmada valószínűleg nélkülözheti; s mert másodszor : ugy sem kérünk mi nagy gazdagságot, csak sorsunkhoz illő eledelt és ruházatot. Felvidékiek. ISKOLAÜGY. Az Iskola hivatása s a tanitó állása, viszonyitva család-, egyház- és államhoz. 0 ége.) Az iskolák és a nép műveltsége körüli vizsgálódásunkban még egy pontot kell megvilágosítanunk. Lehetnek többen és vannak is, kik állítják, hogy az iskolák és népműveltség egymásra kölcsönösen hatnak. Mi ezen félengedményt is csak azon értelemben fogadhatjuk el, mely szerint igenis a népek életében két egyformán szükséges funkciót, t. i. a produktív és reproduktív funuciót kell megkülönböztetni , melyek közül egyik is a másikat nem semmisítheti meg a nélkül, hogy vagy chinai tespedés ne álljon be a nemzeti sajátságok fejlődési folyamában, a midőn az iskola minden szellemi erőt elnyel s a műveltség átplántálása csak mechanikaivá lesz, vagy ezen csupán reprodukáló működésnek is elenyésztével a nép maga magát mintegy kiéli, kimerül és a vadság állapotába visszaesik, de azon alakban semmi közvetítést el nem ismerhetünk, mintha a műveltséget egyik oldalon a nép, másik oldalon az iskola produkálná. Mert mi az iskolának egyátalában semmi produktív erőt nem tulajdonítunk, a mennyiben a népműveltség nem olyan valami, melyet bizonyos intézetben csinálni lehetne, sem az iskolát a néptől oly módon elkülöníthetőnek nem gondoljuk, hogy mindegyik más és különnemű szellemi tartalmat produkálván, ezeket egymással kölcsönösen mintegy kicserélik. Mind ezen kérdésekkel már szoros összeköttetésben áll ama már többször emlegetett, napjainkban pedig már nyíltan is proklamált törekvés, hogy az iskola minden más tényezőtői függetlenittetvén, önállóságra emeltessék. De ezen törekvés félreismerhetlenül hibás. Csak akkor volna ez jogosult, ha az iskola az embernek a természethez vagy az eszméhezi valamely meghatározott viszonyát kimivelni Folna hivatva, mint p. o. a művészet vagy az ipar. Ez esetben sem állam, sem egyház nem volna arra jogosítva, de képesítve sem, hogy saját lényege törvényeihez kötött fejlődésébe belenyúljon vagy törekvésének útját kimutassa, célját kitűzze. Az egyháznak ez esetben nem volna egyéb hivatása, mint ezen tért is erkölcsi tartalommal lelkileg betölteni, az államnak nem egyéb teendője,