Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-09 / 45. szám

ellen, mig ön azokat magának tartja, sőt még azontúl is a mennyiben tiszteletben tartom a vélemény szabad nyilvánulhatdsi jogát, ba az képtelenségeket badar is össze. Még ba ön tiszteletben sem tudja tartani mások nézeteit, akkor imádkozzék ön a Teremtőhöz, hogy teremtse újra az embert, s ugy teremtsen mindenkit, hogy egy cseppet se térjen el senkinek a gondolata felebarátjáétól, mert különben csak tűrni, de szeretni soha nem fogják. Egyébiránt az igazságot is igen furcsán tiszteli ön, ha ugy tiszteli meg azt máskor is, mint mikor rám fogjai hogy én szerintem az egyháztan örök kérdés, tehát örök bizonytalanság, holott ón csak a jelenben mondottam, hogy az kérdés alatti. Sőt ön előtt még az ember becsülése sem szent, ön még azt sem tiszteli. Miután eleget beszélt arról, hogy én elvetem a háromság s a Krisztus istensége és helyettes elégtételének dogmáját, s a mint az én evangéliumomat a maga módja szerint meghatározza s azt egyikben abban határozódénak mondja, hogy nincs helyettes elégtétel, — igy nyilatkozik : Teljes meggyőződésem az, hogy a kik a Krisztus helyettes elégtételét elvetik, sem elfogadott Istenök szentségéből, sem a bűnből komoly dolgot nem csinálnak \ !!" No ez már aztán furcsa. Ön szerint hát nem az csinál komoly dolgot a bűnből, a ki erkölcsi tetteiért Isten és ember előtt a felelősséget magára vállalja, hanem az, ki azt áthárítja egy kivüle lévő subjectumra ! Mivel különb az önök helyettes elégtételi tana az áldozatoknál ? Erkölcsi szempontból bizony semmivel sem, mert mindegyik mást lakoltat a maga bűneiért. — Váljon emelheti-e az erkölcsi felelősség érzetét az a desperált hit, hogy mindnyájan örök kárhozatra méltó bűnösök vagyunk, hogy saját erőnkből semmi jót sem birunk tenni, hogy saját üdvünk, boldogságunk nem önmagunktól füerg, hanem bűneiuk súlyától csakis az istenember áldozati halálának heyettes elégtevő erejében vetett hit által szabadulunk ? Bizony, megfordíthatnám a dolgot s visszavághatnám, hogy a kik a helyettes elégtételt hiszik és vallják, azok a bűnből komoly dolgot nem csinálnak. De nem teszem, mert bárki énjének ilyen megsértését, nem tartom mivelt emberhez illőnek. De meg nem is állana egészen, mert mindig lehetnek az ember nézetei olyanok, hogy komolyan véve, erkölcstelen következményekre szögellenének ki, mégis a gyakorlati életben az ily nézetű egyének szigorúan erkölcsösek is lehetnek. Én az önök tanát erkölcsi szempontból veszélyesnek tartom, de nem vagyok hajlandó azért állítani, hogy önök a bűnből komoly dolgot nem csinálnak. Végre is kisül, hogy ön semmit sem tisztel. No de mit várhasson az ember egy gyermektől, attól, kinek ily gyermekes felkiáltásai vannak : „Nagytiszteletü hittanár ur ! Ezen nyilatkozat (a Krisztus istensége ellen) nem uj, nem modern ! Ezt már a IV. századbeli Arius is tanitotta egykor !!!" Boldog isten ! hát ön olyan együgyüen gondolkodik rólunk, hogy már mi nékünk minden nézetünknek absolute újnak, modernek kell lenni ? Persze hogy nem uj, ebben az értelemben a Krisztus emberségéről szóló tan, sőt régibb sokkal az önök istentanánál, régibb önöknek minden dogmájánál, mert hisz 4 egész század kellett, sőt több, hogy azt az önök illusorius Krisztusistenségi tana kiszorítsa, ősrégi, mert az apostoloké is, sőt magáé Jézusé, egykorú, hogy önnel szóljak, mert egy az igazsággal. Hogy kitagad a keresztyénségből, azzal nem sokat törődöm. Sőt szeretem, hogy egy olyan keresztyén tagad ki, a minő ön, mert csak megerősít a meggyőződésben, hogy valódi keresztyén vagyok. Persze nagy különbség van az én keresztyénségem között egyfelől, s az öné s az inquisitio és a római pápák keresztyénsége között, és nem egészen tárgyilagos dolog, ha mindnyájan közösen viseljük e nevet. Hogy melyik viseli több joggal, az más kérdés, — önök, régi keresztyének ? kik maguk teremtettek maguknak egy Krisztust, bizony bizarr alakban s a monotheismus rovására ; vagy mi ? kik nem egy képzelt, hanem a valódi Krisztus vallásának követői vagyunk. Hogy Krypto-judaeus vagyok . . Se baj ! mert ezt a nevet azért kaptam öntől, mivel valóban egy istent hiszek. Szegény zsidóság ! mennyit kellett szenvednie az egy isten hiteért a háromegyes keresztyénektől. Miért ? Mert nem tudtak , nem bírtak az isten magas fogalmáról oly alacsonyan gondolkozni, hogy azt egy ember személyével össze engedték volna keverni. A zsidónév csúf név, azért adja azt nékem Tófalvi ur. De hogy csufnévül lehet használni, hogy a zsidóság tán sokakban s nagyon elaljasodott, ez a bűn a keresztyénségé, azé a keresztyénsége, melynek szelleme Tófalvi úrból szól, azé a keresztyénségé, mely azt ide kényszeritette embertelen üldözésével s hallatlan elnyomásával. A kor szelleme, mely az uj keresztyénségnek is szelleme, jová kezdi már tenni azt a hibát, melyet az elmúlt kor u. n. keresztyén szelleme, a melylyel Tófalvi ur oly nagyra van a mai kor szellemével szemben, melyet az a régi korszellem elkövetett. És én sem tiltakozom e név ellen, mert bár jól esik nekem Jézusom után magam keresztyénnek nevezni, de büszke önérzettel emelném fel fejemet akkor is és azért is, ha zsidó volnék valóban. Tófalvi ur szerint mi nem az igazságot, hanem a korszellemet követjük. Igen, a korszellemet és az igazságot együtt, mert az igazság a korszellemben is nyilvánul. Csakhogy Tófalvi ur ne keresse a mai kor szellemét a pataki vagy dombrádi nép szellemében, sem a római szent zsinatban s a pápa átokbulláiban, a mint a XVI. század korszellemét a genfi nép szellemében és a wormsi gyűlésében, Calvin száműzetésében és Luther „Acht" alá vettetésében keresé, holott épen Luther, Kálvin és Zwingli szellemében kellett volna azt fellelnie. Luther kilépett a kath. egyházból, miután megkísértette azt reformálni s belátta, hogy azzal nem lehet semmire boldogulni. Várjon, Tófalvi ur, majd ha mi is megkísértettük a protestantismust reformálni és majd ha mi is belátjuk, hogy azzal nincs már mit kezdeni, — ne busuljon, akkor majd mi is komolyan kilépünk. De ne adja ezt Isten ! ne kivánja ezt Tófalvi ur, mert meglátná