Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-06-22 / 25. szám

Ezen indítványunk indokolását következő pontokba foglaljuk: 1. Átalánosságban véve, mi a papválasztási törvény kérdéses 4-ik szakaszát, mint a szabadhivhatási jog korlátozását, formailag régi sarkalatos törvényeinkkel, lényegileg pedig a protestantizmus alapelveivel meg nem férhetőnek tartottuk s tartjuk. Vallási társulásunk, felekezeti szövetkezésünk célja és rendeltetésünk : az értelmi és erkölcsi haladás, a fokozatos tökéletesedés. Egyházi kormányzatunknak e részbeni kiváló feladata : győzelemre segítése a jobbnak a jó felett. Ezen nagy és nemes hivatás mestereivé avatvák lelkészeink is, s ezek működésének sikerdus és áldásos voltára szükséges és mellőzhetlen, érvényesítése azon elvnek, hogy a lelkész van az egyházért, nem pedig az egyház a lelkészért, erősítése azon jogosult igyekezetnek, hogy a lelkész a gyülekezetnek teljes, vagy legalább nagyobb számú többségbeni bizalmát birja, s ezekből folyólag kell, liogy lelkészeink között egyenlőn szabad verseny legyen a formailag képesittettek között a valódilag képesítetteknek. Ezen elméletet a gyakorlati élet s tapasztalati irány is igazolván, jelenleg már méltán korszerűtlennek s túlhaladottnak nevezhetjük azon törvényt, mely a szabadválasztási jog megszorítását célozza akkor, a midőn a nyilvános téren életet nyerő minden társulás épen ezen a józan demokratikus intézmények sarkkövét képező jog kiterjesztésén törekszik, midőn a tisztább eszmékben hova előbb haladó protestantizmus az egyéni, lelkiismereti s vallás-erkölcsi szabadság fejlesztésének legfőbb garanciáját épen az egyházak autonómiájába helyezi, ennek pedig egyik kiválólagos jellegét és postulatumát a lelkitanitó közbizalommali találkozása, tehát a képesítettek közötti szabadválasztása képezi. 2. Ezen elméleti érvekhez járul azon tapasztalatból merített érv is, hogy a törvény kérdéses szakasza azon célnak, mely végett alkottatott, t. i. hogy az érdamesültebb rendes lelkészeknek javadalmazottabb egyházakbani előléptetése biztosittassék s előmozdittassék, meg nem felel. Elismerjük ugyan, hogy ezen szempont bizonyos mértékig jogosult lehet azon lelkészekre nézve, kiknél az idősbség s szegénység vagy családi gondok a valódi érdemmel, képzettségi fokozatos előhaladással egyesitvék s párositvák; de itt is csak odáig, hogy a gyülekezetek az ily kiváló egyéniségekre figyelmesekké tétessenek, nem pedig " odáig, hogy az ilyenek felőli gondoskodás a gyülekezetek feletti gyámkodás kényszereszközévé fajuijon. Azonban, a midőn jegy részt egy ily általános szabályt csupán az érdemesült lelkészekre alkalmazásba hozüi nem lehet, részint a lélektani indokok, részint a tapasztalás odamutatnak, hogy épen azok, kik a törvénynyel célzott gondoskodást megérdemelnék, sokkal gyöngédebb, s talán emelkedettebb erkölcsi érzülettel és önbecsüléssel birnak, mintsem magukat a gyülekezetekre erőltetve rátolatni akarnák, vagy a gyakran élénk s viszályos választási mozgalmak terére magokat felléptetni engednék, és ott is, ahol a törvényből folyó jogaikhoz ragaszkodhatnának, ezen jogot valóban igénybe vennék. Legalább egyházmegyénkben nem fordult elö eset, hogy ott, ahol a nem halál által megüresült lelkészi állomásokra segédlelkészek választattak meg, ez ellen csak egyszer is oly rendes lelkész szólalt volna tel, a ki magát a törvény erejével változásba és meghívásba hozatni kívánta volna. Más részről számos, sőt legtöbb esetek tűntek fel, hogy a halál által megürült, s pedig épen jövedelmesebb egyházakban, a hová tehát a káplánok is szabadon voltak hívhatók, rendes papokjválasztattak meg, (egyházmegyénkben sok példa bizonyítja). Alig van példa arra, hogy nem halál által megürült állomásokra rendes lelkészek választattak volna meg. Mely tapasztalati jelenségek kétségtelen bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy a törvény egyrészt céltévesztett, másrészt, hogy felesleges és szükségtelen arra nézve, mikép a rendes lelkészek jobb egyházakba előléptethessenek. Annál inkább pedig 3. Mert ezen törvény ott, hol az egyházak ahoz alkalmazkodni nem akarnak, egy egyházi felsőség által tényleg fel nem tartható. Igy tehát gyakorlatiatlan. Ugyanis, alig hat éves tapasztalat számos példákkal igazolja, hogy azon egyházak, melyek segédlelkész megválasztását tűzik ki célul, ezt rendesen elérik ugy, hogy elébb két vagy több papot csak formából meghívnak oly nyílt számítással, hogy a megválasztott renden pap részint mostani jobb állásánál fogva, részint azért, mert tudja, hogy meghivatása nem komoly s nem a gyülekezet ragaszkodásának kifolyása, de csupán ürügy s eszköz egy másnak megválaszthatására, ezen meghívást el nem fogadja, s ily esetben a két három helyről visszautasított meghívás igazolása után reudszerint jóváhagyják; mert ugy vannak (s nem is lehetnek másként) meggyőződve, hogy az egyházat minden az egyházmegyében levő papnak sorbani megválasztására s meghívására k4nyszeriteni képtelenség volna ; valamint oly kivihetetlen az is, hogy azon törvény erejével az egyházakat arra kényszerítsék, hogy épen azon egy vagy egynehány lelkészt válaszszák meg, a kik oda bejutni kívánnának. Ezen törvénynek csakis akkor volna kivihetősége, ha az annak betűje alá eső egyházak oda kényszeríttethetnének, hogy a magokat mozdulásba tevő lelkészek egyikét megválasztani tartozzanak. Ámde ily merev megszorítását a szabad választásnak maga az egyházi kormány se akarhatván, ott, hol az egyházak, ha szinte csak formailag is, két három rendes pap eredménytelen meghívását igazolták, egy segédlelkésznek ezek után következett megválasztását rendszerint megerősítette. S valóban az egyházmegyék azon nehéz és felelős helyzetben jutnak, hogy vagy a törvény betűjét szigorúan végrehajtatván az egyházat valamennyi egyházmegyei rendes lelkész sorban meghívására utasítsák, s ez által egy vagy két é^ig tartó választási kísérletekre s ugyan addig tartó anarchiára kárhoztassák ; vagy vonakodásuk esetén egy kelletlen lelkészt rendeljenek az egyházba, s ez által