Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-06-15 / 24. szám

rendíti, ugy különösen az üres tekintélyeknek könyörületlen megsemmisítője; a becsületes vitában soha nem az a kérdés, hogy ki állított valamit, hanem az, hogy mit állított s hogy és mikép bizonyította be állítását. Ezek voltak mind elejétől fogva azon nézetek, melyek engem irói, különösen újságírói pályámon vezettek; nem kerestem, de nem is kerültem a polémiákat, sőt nem egyszer történt, hogy magam dolgait is saját magam lapjában meghurcoltatni engedtem, csakhogy az ellenkező vélemónyüek is szóhoz juthassanak s a kérdés minden oldalú megvizsgáltatása elősegittessók. Ugyan ezen nézetektől vezéreltetve soha semmit sem kerültem jobban, mint az egyoldalú bizonygatást, valamint soha helyt nem adtam lelkemben ama hiúság sugallta öncsalódásnak, mintha mindég azé volna az igazság, kié az utolsó szó. Az igazság megállapításában nem a bő beszéd, nem is a nagyképű tudóskodás, hanem az érvek súlya az, ami dönt. Túlfelől bár egész életemet tanulmányozásban töltöttem, mégis a tudás főbecsót mindég a cselekvésre való alkalmazásában kerestem, ós részemről nem kisebb gyönyört találtam a tanultak közlésében, mint azok szerzésében ; több gondom is volt mindég arra, hogy okuljanak tanulmányaim eredményiből, mintsem hogy rengeteg tudományt gyűjtve és fitogtatva, magamat nagy tudósnak mutassam be. Egy themán évekig töprenkedni, arról tudós köteteket irni, nem az én dolgom. En a tudomány aprószerese, kiskereskedője vagyok. Örülök, ha egy eszmekincset aprópénzre váltva a nagy közönség közé juttathatok, ha azt, amit mások eruditiójuk árjaiba fulasztottak, a józan ész verőfénye alatt uj életre támaszthatom a közönség javára. Iparkodtam is mindég egyszerűn, világosan irni, mert az a meggyőződésem, hogy mig könyvekben más nyelven beszélünk, mint az életben, hiába lessük az ész közönségessé lételót. A mit a nap hozott, azt újságírói tisztem szerint hiven följegyezgettem, s szóltam hozzá ugy, amint Isten tudnom adta. Az egy, amit a napi tüneményekben is mindég kerestem, az örök eszme volt, amint az a történelemben haladva uj meg uj alakulásokban fejlődik, s ezt másoknak is felmutatni? volt törekvésem. De lehet ám a dolgokat világtörténelmi magasb jelentőségük szerint nagy vonásokban is alaposan tárgyalni; a szakács, a ki főz, sokfélében babrál, de a vendéget, azt tartom, nem szükséges a szakács mesterségének részleteivel megismertetni a végett, hogy annak főztéből jóizüt ehessen s jóllakjék. Ha egyszer apróbb dolgozataimat összegyűjtve kiadom, tapasztalni fogják, hogy nem egy kórdós találta azokban a könnyű modorban irt cikkekben megfejtését, ha nem is nagy tudós készlet bemutatásával, de mindenesetre elégséges okadatolással. Nem tudván nagy magtárakat megtölteni a jövő éhség csillapítására, legalább gondom volt, hogy a jelenben éhezőknek egy-egy falat jóízű kenyeret nyújtsak. Ezeknek előrebocsátása után, ha másfél évtized óta folytatott szerkesztői működésemen végig tekintek, s azt kérdem magamtól, mily joggal bélyegezhette Révész ur lapomat oly „piszkosnak, miszerint az ember fél, hogy keze is elpiszkolódik tőle" : ugy találom, hogy igen is, sok kemény, mondhatni, kíméletlen kritikát irtam, mi sokszor a genus irritabile vatum részéről igen ingerült hangokat idézeti: elő, melyeknek lapomban helyet kellett adnom. Ámde kérdem, piszkot háritott-e dicső nevére a nagy angol iró M a c a u 1 a y azzal, hogy Southey-nek, a poéta laureatusnak „A társadalom haladása és jövendőjéről" cimü híres munkájára oly kritikát irt, melyhez képest a legélesebb, amit én valaha irtam, merő cirógatásnak mondható ? „Southey lelkében — igy szól Macaulay egy helyen — az észnek egyátalán semmi helye. Nem igen látszik ő tudni, mi az argumentum s ezt nem is használja soha. Nem vesz magának egyszer sem fáradságot ellenfele érveléseire válaszolni. Soha eszébe sem ötlött, hogy lehetne embernek máskép számolni arról, hogy és mi módon jutott véleményeihez, mint ugy, hogy akaratja ós kedve ugy tartja. Sohasem jutott annak belátására, hogy állítás és bizonyítás közt nagy a különbség, hogy a szóbeszéd nem mindig alapszik tényen, hogy egyetlen tény, ha szinte kérdésen kivül helyeztetnék is, alig alapíthat meg valami elméletet, hogy két ellenmondó tételnél nem lehet kétségbevonhatlan igazság mind a kettő, hogy valaminek elfogadása minden további utánjárás nélkül nem helyes módja a tájékoztatásnak, s hogy, ha valaki ellenvetést tesz, valamivel győzőbb ellenérvekkel kell eiőállani, mint a „lump" ós „ostoba"-féle címzések." Ime ily hangon beszól a kritika nagy nemzeteknél! nem himez-hámoz, hanem kimondja a szót,