Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-06-01 / 22. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Magyarhon edényes növényeinek fiivészeti kézikönyve. Irta Hazslinszky Frigyes. Pest. Athenaeum tulajdona. (504 1.) Ára 2 frt. 80 kr. Hazslinszky ur jelen munkáját melegen üdvözöljük irodalmunk ezen ritkán ugarolt földén. Nagy és hosszas tanulmányok eredménye e mű, bár nem szemfenyvesztősködik annyi fajjal, mint amennyit pl. Kerner, Schur hazánk területéről munkáikba fölvettek. H. ur fölvette az ismereteseket s ujakat egyaránt, de vagy névtelenül, vagy fajnevükkel, azért, nehogy ő maga is a legterhes-ebb lom, a synouimia gyarapításához járuljon. A válfajokat (H. ur „vegy faj oknak" nevezi) is csak itt-ott érinti, mivel a hirdetett válfajiság az alakok jó nagy többségénél, nézete szerint, tiszta ráfogás, s az eltérés az alakok alkalmazkodásából is ép oly jól kimagyarázható. Különösen tapintatos ós helyes eljárása az, hogy a viritás idejére nagy súlyt; nem fektet. Ennek van haszna egy Göncynél, egy Fényesnél, kik csupán egyes vidékek flóráját ismertették, de nem lenne nála, ki egy országét ismerteti Árvától a Határőrvidékig, Pozsonytól Mármarosig, hol a tavaszodás kezdete oly különböző időre esik, hogy sok faj a síkságon már rég kiszórta érett magvait, midőn a tátraaljai megyékben csak virulni kezd. Egyébként ő még azért sem fektet nagy súlyt a viritás idtjére, mert szerinte célszerűbb a növényt akkor szedni, mikor már termései vannak. A mű mintaszerű szerkezetéről, valamint meghatározásairól nem célom szólani, egyébként is ily gyűjteményes munkák egyes adatait megbírálni épén annyi lenne, mint pl. chronologiát boncolgatni. Ki nézne ezek után, különösen ily elismert szerzőnél, kinek már neve biztosítékul szolgál arra, hogv munkájában megrostált, igaz adatokat közöl. Általában e mű u. n. determináló könyv, determináló modorban a növények rá- vagy fölkeresésére írva. nem annyira a tudomány férfiai, mint inkább az ifjúság számára. S itt érkeztünk el fölvett célunkhoz : szerzőnek a növények neveinél követett eljárása megbirálásához. H. ur azt mondja előszavában, hogy müvével „célszerűnek tartotta egy segédeszközt szolgáltatni, mely a magyar ifjúságot a természetkutatásnak talán a legkedvesebb uton képes megnyerni." Szerintem szerzőnek épen a neveknél követett eljárása az, mely a 12—15 éves magyar ifjúságot — tudtommal gymnasiumainkban leginkább II—IY osztályig tanulnak determinálni—elidegeníti e szép tudományágtól. A suhanc, ki elébe e könyvet adják, második latin-görög nyelvtant lát benne, s hátaborsózva tanulja, vagy is inkább magolja, mert görögül nem tud, a monandrit, diandrit, monadelfet, diadelfet, monogint, pentagint stb. s elijed tőle ha látja és olvassa a Saussureát, Gooderyát, Hutchinsiát, Woodsiát, Sherardiát, Teesdaliát stb., melyeket kiejteni is alig, s jórészt csak hibásan tud. H. ur a műnyelvet idegen szókkal a szó szoros értelmében elárasztja, melyekre pedig szükség épen nem volna. E század legelején Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály korukat minden tekintetben felülhaladó, tudományos értékkel máig biró Magyar Füvészkönyvet készítettek, melynek bel szerkezete, s különösen terminológiája sok ujabb kísérletek dacára Magyarhonban fenntartották magukat. Terminológiájuk legtalálóbb és legmagyarabb mind e mai napig ; ők voltak, kik oly kitűnő magyar zamatu szókat gyártottak, hogy azok észrevétlenül belopták magukat az irodalomba, sőt a nép közé is. A mintegy felsőbb sugalomtól ihletve készitett eme szavakat elfogadta mindenki, elfogadta H. ur is, de csak részben. Szerző elismeri Diószegi és Fazekas érdemeit, de a terminológiában a külföld nyomán óhajt haladni; innen van az, hogy a növényeket a magyarban sem fosztja meg a szakférfiakról vett neveiktől, és hogysem ezt tenné, inkább jóhangzásu, találó magyar nevüktől fosztja meg. Ezért nála paizssajt Lavatera, csitre Moehringia, álszirom Cherleria, matyó Calepina, sömörge Neslia, hamuka*) Farsetia, degencs Turgenia, galáz Zanichellia, sárika Sternbergia, polyvabur Koeleria, bibikra Sesleria, seprőfű Kochia, csutkakup Eudbeckia, hernyóka Beckmannia, durca Leersia stb. marad magyarul is. Mire való lenne a gyermeket ily szavakkal nyakgatni ? Ez csak ujabb alkalomszolgáltatás lenne értelmetlen betanulásra. Mert mit tartozik az a gyermekre, hogy a seprőfüt ki határozta meg Koch-e vagy Tournefort ? ezzel a tudomány előtte csak homályosodik, mig ha seprőfűnek tanulná, az ismert növény kedvéért latin nevét i s szívesen megjegyezné ; vagy pl. a paizssajt nevénél már a névről visszaemlékezik egy növénynek a mezőn látott paizs alakú domború képződményére, vagy a hernyókánál, nevéről ráismer a tanszobában, a mezőn látottt nyúlánk, hernyóalakulag görbülő növényre. S pedig mily jól esik az, mennyire kedvelteti a tudományt, ha a mindennapiságban példákat talál reá. Mindemellett nem mondjuk mi, hogy vessük félre egészen a latin neveket, csupán azt, hogy a magyarral párhuzamban használjuk. A növényi alaktan műszavainál is hagyjuk meg az egy porodást, két porodást, egy falkást, két falkást, egy terméjüt, két terméjüt, mert igen jól pótolják ezek a monandrit, diandrit stb. Nem osztom H. ur helyeslését Csapó „Füves és virágos magyar kertjének" 160. lapján a Sz. László király füve mellé tett megjegyzésére vonatkozólag, hogy ezt „inkább Gencius király füvének lehetne nevezni", sőt örvendek rajta, hogy „ezt a jegyzetet Diószegi és Fazekas Magyar Füvészkönyve sem vette tekintetbe." Azonban dacára annak, hogy H. úrral a növényi terminológia terén nem vagyok egy véleményen, nem szándékozom őt egyéb alapon megbírálni, mint a melyen ö maga áll; de azt *) Célszerű lenne népies nevén „ternyefű"nek nevezni, s ezáltal leküzdeni azon előítéletet, hogy inkább uj szót gyártsunk, mintsem gyűjtőnevet speciális névre alkalmazzunk. Különben is itt a ternyefűnél a gyűjtőnév fajnévvel levén össze kötve, maga is fajnévvé idomult. B. A.