Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-12-17 / 51. szám

kormány is elhallgatni valahára alaptalan vádjaival, különösen gymnasiumi tanárainkat illető vádjaival. A tanári testület biztossága tekintetéből akképeii intézkedném, hogy soha el ce mozdittathassók egy tanár se addig, mig, ha as intézet egyes egyházé, a traktus, aztán a superinteademia, ha pedig pártfogóságé az egyházkerület, tanügyi bizottság, s végre a kerületi consistorium felette nem itélt. Igy legalább ha a tanárok bánialmat szenvednének, mint ez sokszor történik, nyitva lenne elótíök az ut, ho elégtételt szerezhessenek. Ezek volnának szerény mondandóim és óhajtásaim. Vajha avatottabb egyének is elmondanák ide vonatkozólag nézeteiket hogy ekként a zsinati aiunkáiaiokkíl foglalk ozo küldöttségek figyelmo mindenre kiterjesí-tetnék, illetőleg-felhívatnék, s a közönség is tájékozást szerezhetne! Isíea velüuk! K ö z y. Könyvismertetés. Magyar helycsirástan. Tanodai és magánhasználatra. Irta Gergely Lajos, radnóthfái lelkész. 137 1. Ára fűzve 80. kr. o. é. Kolozsvárit, Stein János erd. m u z. egyl. könyvárus tulajdona. 1871. Ily cimü s tárgyú könyv ritka jelenség irodalmunkban, s már csak ezért is méltó, hogy az előttünk fekvő műhöz tüzetesebben hozzászóljunk. Bármely irodalmi terméktől legelsőbben is azt kérdezzük, van-e rá szükség, s ha igen : azt vizsgáljuk, megfelel-e a szükségnek, s aztán megüti-e azt a mértéket, mely irodalmi becsének sine qua non-ja. Gergely ur müvét is ily szempontból veszszük vizsgálat alá. A mi e dolgozat szükséges voltát illeti, nem mondhatunk rá föltétlenül igent. Nem árt, ha a helyesírási szabályok külön gyűjteményben is föltalálhatók; de egy ily gyűjteménynek 137 lapnyi könyvet szentelni s e könyvet még külöa tankönyvül is szánni, nem látjuk épen szükségesnek. Ott van a nyelvtan, mely vagy teljes, vagy nem. Ha teljes az : m e 11 ő z h e 11 en ü 1 elő kell adnia a hang- (illetőleg betü-)tanban a betűk, a szótanban a szók, a mondattanban pedig az Írásjelek helyesírásának s illetőleg alkalmazásának szabályait ; ellenben, ha nem teljes vagy nem jó a nyelvtan, öszszeirhatjuk a helyes-írási szabályoknak egész kodekszét, s mégsem fogja azokat a tanuló sem megérteni, sem utólagosau eltanulni. Alapos nyelv- és mondattani jártasság nélkül biztos helyesírásra senki nem tehet szert. Ez tiszta dolog' De, ha szükség volna is egy külön helyesirástanra (mit — mellesleg említve — a helyesirástanok özönével bíró németeknek nem egy előkelő nyelvtanára tart fölöslegesaek), G. ur müve még akkor sem felelne meg a szükségnek; mert nem üti meg a mértéket. De nem is ütheti meg, hiszen szerzőnek ugy előszavából, mint müve kidolgozásából és főleg saját helyesírásából is élesen kitűnik, hogy ő tárgyának még nem ura; igy ő a roszul vagy bizonytalankodva írókra nézve kalauzul nem szolgálhat. Az előszóban az akadémia által fölállított helyesírási főelvek elégtelenségét igyekszik kimutatni s azt igéri, hogy ő müvében a történeti alap s az élőbeszéd közötti űrt kívánja áthidalni az által, hogy a helyes kiejtést tűzi ki tanának egyik alapél véül. Ez nem rosz, de nem is uj. Mi alkalmasint több magyar nyelvtant is átlapoztunk már, mint menynyire G. ur előszavában hivatkozik, s azt találtuk, hogy a helyes kiejtést mindenik kellőleg megügyeli, s legfölebb annak írásbeli viszszaadásábau térnek el egymástól. Hanem anynyira egyik sem megy, hogy, mint G. ur, a nyelvtani és helyesírási területeket abszolúte megkülönböztesse. A nyelvtanirók között aligha találnánk G. uron kivül valakit, a ki a házat és szobát két, abszolút különterületnek vallja. A S. K.-tól idézett nyilatkozatot is, azt hiszem, kevesen fognák oly föltétlenül aláírni. Helyesírásunkban, mely szerző szerint is oly közel áll a helyes kiejtéshez, mint alig más müveit nyelvben, mégsem merül föl auynyi óriási nehézség, hogy annak néhány főszabályát napjainkban meg ne lehetne állapítani, mindamellett is, hogy a beszélt nyelvnek liberálisabb fejlődési törekvését az írott nyelv konzervativebb jellemű volta, léptenként nem követheti sem nálunk, sem sehol. G. ur különben anynyiban következetes, hogy S. K. ur mondásához szorosan ragaszkodik, a mennyiben nem tesz mást, mint egyszerűen kodifikálja azon helyesírási szabályokat, melyekről esetleg tudomása van; de világért sem bocsátkozik azok birálgatásába vagy épen javításába. De nézzük a tárgyalást. Szerző müve négy szakaszból s egy függelékből áll. A szakaszcimek következők: „I. Helyesírás a müveit nyelvszokás szerint. II. Helyesírás a szók elemei szerint. III. Helyesírás az egyezményes írásmód szerint. IV. Helyesírása a mondatokat és mondattagokat az írásban megkülönböztető jeleknek." (Igy!). S végül „Függelék" cim alatt: „Kivonat a mondattanból az Lásjelek szakaszában előforduló mondattani műszók magyarázatául." Az I.-III. szakasz cime Szvorényitól van kölcsönösve (Nagyobb „Magyar nyelvt." 29. 1. 6. §.), a IV.-é akármelyik nyelvtanból; s igy önállóbban tervezett szakaszul csakis a „Függelék"-et tekinthetjük könyvében. Ez különben magában nem baj, mert mindenkinek szabad mások nyomain haladni. A függeléket, mint „ függelék "-et, szerző reményéhez képest nem veszszük rosz néven; hanem azt igen, hogy nem öntötte azt egygyé a IV. szakaszszal ; bár tudjuk, hogy e tekintetben az alapos németeknél