Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-11-12 / 46. szám

Kik az emberiség múltját csak némileg is ismerik, tudják, hogy társadalmi létünk abban az alakban, melyben most van, sok századok, sőt évezredek fáradságának gyümölcse, Eledelünk, ruházatunk, lakásunk, kényelmeink és mulatságaink számos oly mesterségeknek szüleményei, melyek feltalálásában és gyakorlásában sok ezer nemzedék fáradozott és izzadott. Nemkülönben áll a dolog társadalmi intézményeinkkel-Csinált utak, szabályozott folyók, posták és hajók könnyítik a közlekedést; rendőrségek és törvényszékek biztositják a személy- és vagyonbátorságot; tanintézetek és templomok által gondoskodva van lelki szükségeinkről stb. Az emberek nagy többsége ma már eszméletlenül élvezi amaz intézkedések gyümölcseit, mintha mindaz magától jött volna létre, s mintha magától állana fen. A közönséges ember, minthogy maga öntudatosan amaz intézmények létrehozásában nem fáradozott, s azok fenállásához is Öntudatosan nem járul, nem is gondol arra, hogy mily nagy munkába került mindazt létesitni, és mibe kerül mai nap is annak fentartása. Megszokta a dolgot, s oly szükségképinek tekinti, mint a fü növését s a viz folyását, a miért is mindazon embereket, kik amaz intézmények közegeiként működnek, oly ingyenélőkül nézi, kik csak arra valók, hogy a szegény ember verejtékéből élős-Ködjenek. íme a mező, melyen lelkészeink szerzett ismereteiket hiveik javára s önmagok állásának szilárdítására áldásteljesen hasznosíthatják. Eszméltetni a híveket mindazon dolgok felől, melyek őket mint családatyákat, mint politikai község és egyházi község tagjait illetik, megismertetni és vérökbe ültetni a kegyelet azon eszméit, melyek a társaság erkölcsi kötelékeit képezik, és az emberi nem minden osztályát testvérekké forrasztja egybe, oly feladat, melyet egy vasárnap elmondott prédikációval megfejteni nem lehet. De igenis lehető annak szerencsés megoldása társaskörü uton. Téli időben földmivelő polgárainknál a mezei munka jobbára szünetelvén, elég üres idejök marad arra, hogy hetenkint kétszer-háromszor az esteli órákban társas összejövetelt tartsanak, és okos emberrel okos szót váltva, nézeteiket a közszükségek és teendők felett kölcsönösen kicseréljék. Nem képzelhetek magyar községet annyira elnyomorodva, hogy ne találkozzék polgárai közt egy józan, nemesebb rósz, mely a csapszék durva mulatozását kerülve, örömmel ne fogadná, ha üres óráit okos és hasznos társalgásban töltheti. Használják föl e körülményt a lelkészek, s mindazok, kiket nevelésök és sorsok a miveltség magasabb polcára emelt, arra, hogy magyarázatokkal kisért felolvasások, és a felolvasottak felett folytatott beszélgetés utján a köznép ismereti körét tágítsák, a polgárisodás előnyeivel megösmertessék, s megértessék vele, hogy csak rajta áll társadalmi állásának minden előnyeiért szabadon versenyezni, és azok nagy részére szert tehetni. Hazánk nagyobb helységeiben fenn is állnak már tényleg újságolvasásra és miveltebb társalgásra rendelt helyiségek, olvasókörök és kaszinók nevezete alatt. Ámde sajnos, hogy jobbára csakis a nevezet az, mi ama helyiségeket a közönséges vendéglőktől és kocsmáktól megkülönbözteti, a mennyiben azok nem anynyira olvasásra és nemes társalgásra, mint test- és lélekölő kártyázásra ós dőzsölésre szolgálnak. E helyiségek a fentebb jelzett tanulságos társalgások által eredeti nemesb célúknak visszaadatván, vajmi sok jót lehetne oly órákon eszközölni, melyek máskülönben legjobb esetre használatlan vesznek el. Hány találékony ész, melynek csak megindító lökés kell a működésre, jöhetne ez uton napfényre ! A jóllétnek mennyi forrása, mely csak megnyitásra vár, hogy valamely vidékre áldását áraszsza, fogna ekkép okvetlen felfedeztetni! De ami fő, az volna a kellő alkalom, hol a hivek magasb hivatásuk felől eszméltetvén, eszközlésbe lehetne venni mindazt, mit úgy a községek jólértett anyagi érdeke, mint a keresztyénség igazi szelleme egyiránt követelnek: értem a humanitási vállalatokat, aminők többek közt az árvákról és a tehetetlen szegényekről való gondoskodás. Semmi sem egyszerűbb, mint annak bebizonyi tása, hogy a nevezett egyénekről való rendszeresített gondoskodás azon kivül, hogy istennek tetsző dolog, voltakópen csakis a tehetősb embereknek szolgál javukra, a társadalomra nézve pedig egyik legnagyobb jótétemény. Mert végelemzésben akár gondoskodunk amaz egyénekről, akár nem, mindenesetre élniök kell, és miután nem dolgoznak, mert nem dolgozhatnak, élnek a mi rovásunkra;

a mi zsebünkből. Világos azonban, hogyha rendszeresített gondoskodásunk után élnek, akkor az árvákból jóravaló embereket nevelhetünk, kik nemsokára ahelyett, hogy terhünkre lennének, inkább segítik viselni a társadalom terheit, a tehetetlen szegények pedig igaz, hogy nem dolgoznak