Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-29 / 5. szám

feledékenységére! Aztán átalában nem foghatni meg, mi „tüneményszerű", meg mi „nevezetes" van az egész dologban? A mi a dactylus hangsúlyozását illeti, ezt, az igaz, hogy Virgilius és Ovidius (többeket nincs időm felkuttatni) lelkiismeretesen megtartják s a hexameter szerkezeténél fogva egyfelől, s a nyelvénél fogva másfelől minden erőlködés nélkül meg is tehetik. De már Horatius semmit sem ad rá, s halommal idézhetni oly verseit, melyekben a szóban forgó dactylus első tagját szók vé gei, tehát súlytalan tagok képezik. Hogy az összevetést megkönnyitsem, feljegyzem egy rakás vers számát: Sat. I. 1, 4, 19, 39, 82, 100, 111. — 2. 67, 98, 119. — 3. 7, 19, 22, 36, 38, 45, 46, 48, 76, 127, 129, 130, 133, stb. = Epp. I. 1, 71. — 2. 56. — 4. 15. — 5-8, 26. — 6. 20, 38, 54. — 7. 14. — 8. 1. — 12. 24. 14. 22. — 16. 10, 63, 65. — 17. 51. — 18. 3, 5, 26, 51. - Ars poet. v. 6, 24, 139, 143, 146, 149, 428, 430, 448. Azt állítja végre a jegyzet, hogy a „vers első felében" a szó- és lábhangsuly (nem „vershangsuly") nem esnek össze. Legalább azt jegyzem meg, hogy a hatlábu verset oly két félre különböztetve, hogy az egyik 4, a másik 2 lábat foglaljon magában, még eddig látnom nem adatott; hiba is lenne, mert sem 2, sem 4 nem fele a hatnak. Hanem igenis megkülönböztet a harmadik lábból soha ki nem maradható caesusra két részt a verssorban. No már ha a 3-dik láb spondeus, csak ugy eshetik hangsúlyos tag az arsisára, ha egytagú szó képezi, mi felette ritkán ugyan (pl. „Aeneas aitjet fa|stigia suspicit urbis.")de mégis csak megtörténik. Ha pedig dactylus az illető láb, kétkép eshetik szóhangsúly az arsisára. Elsőben ugy mint a spondeusban látók ; másodszor ugy, ha a caesura nem az első és második, hanem a 2-dik és 3-dik tagja közt van a lábnak. Példa az elsőbbre : „Italiam fa to profujgus Laviniaque venit" : az utóbbira; „Quidve dolens regina deum, tot volvere casus." Nem mondhatni hát, hogy a yers 4 első lábában és épen ott, a hol legkinálkozóbb alkalom van reá, „szétágaznék" a szó- és lábhangsuly; a többi három lábban pedig még kevésbé lehet szó bárminemű egyformaságról. 107. v. „t e r r a m, azaz a tenger fenekét; ugyanazt jelöli ar e n i s, annyi m. in fundo maris." — Miért erőltetni metaphorát = még pedig tautológiával szerezve -— a költőre, mikor szavai tulajdon értelmökben a legalkalmasabb képet adják. A háborgó tenger a fövényét felkavarja, ennyi az egész, „movebatur mare cum ipsis arenis, ut in tempestate sólet", irja Servius, kinek kétféle magyarázatából a roszabb részt választotta nem anynyira kiadónk, mint az a tudós német, kit ő vaktában követ. 119. v, „dorsum immane, hatalmas hát, hatalmas lapály sat." — A „lapály" commentatorok fictiója. Virgilius szirteket ir le, nem fövénytoiiatot vagy zátonyt. Dorsum itt = gerinc, trópusa a bércnek. 114. v. „ingen s a vertice pontus — In puppem ferit: excutitur pronusque magister — Volvitűrincaput." — Látva is alig hiszi az ember, hogy ily egyszerű és "világosan leirt jelenés, mikép adhatott annyi vitatásra, igazán „hallucinatio"-ra (badarságra) alkalmat. Egy hullám hátulró (nem „a tergo," hanem „a vertice," annak a kifejezésére? hogy a hullám magasan volt a hajón felülemelkedve) becsap a hajó farára, (in puppem : t. i. nem az oldalát csapkodja, hanem a hajó fara fedélzetét, s a kormányosnak ottlevő állványát,) leüti (természetesen hátulról) a kormányost, ugy hogy ez arccal bukik a fejére. A ki valaha, nem hogy hullámzó tengert, de csak hullámzó Balatont is látott, igen könnyen képzeli az esemény lefolyását. Kiadónknak pedig sikerült a badarságok közt is kiválasztani a legbadarabbat s Ruaeussal azt költi (persze Virgiliusnál jobban,) hogy „a hajó előrészét hatalmas meredek hullám magasra tolta, farát pedig lenyomta ; azután a hullám teteje a magasról az alantfekvő hajófarra omlik, éa kidobja (a tengerbe) az itt levő kormányzót." Ezt a cifra és az esemény physikai körülményei közt valószínűtlen részletezést a költő szavaiból kiolvasni józan ész nem birja. 123. v. „r i m i s f a t i s c u n t, a hasadékok következtében szétmállanak." — Fatisco, mállást, t. i. porhadást nem, és igy „szétmállást" sem teszen. Azt mondani pedig, hogy „hasadékok következtében meghasadnak" esetlen kifejezés, mert mikor a hasadék megvan, akkor már megvan a hasadás is. Rimis fatiscunt, egyszerűen azt teszi, hogy „szétrepedeznek," laxis compagibus, megtágulván a kötések. 126. v. „a 11 o irányt jelentő tulajdonító, mint a magyarban is: nekimenni; itt: a tengerre nézni." —Az iránt jelentő,-nak,-nek nem — ra, hanem f e 1 é a synonymája. Pestnek menni más, mint Pestre menni. A ki „a fal n a k megy," nem „megy (vagy mász) a fal r a." „Pest r e, Bécs r e tartani" pedig épen soloecismus. Az ismeretes balladában: „Harminc nemes Budára tart" csak a mérték exigentiája mentheti a hibát, mit kár lenne követni. Hugó V. sokat megenged magának, de nyelve törvényeit sem betűjében, sem szellemében nem szegi meg. — Továbbá „altum" sohasem teszi egyszerűen a „tengert," hanem azt, a mit a német ugy nevez : „die Höhe des Meeres, das hohe Meer," a francia: „la hauteur, la haute mer." E kifejezés természetes okát legott átlátja, a ki a partról a sik tengerre tekint. V. ö. Ilor. „Rectius vives .... neque altum semper urgendo stb." 127. v. „placidumcapu t", „nyugodt feje" jellemzi a tengeri hatalmáról öntudatos istent stb. — „Piacidus" palaceotól származik, és mint erkölcsi epithetonhoz legközelebb jár hozzá a „nyájas." „Caput" tropice van mondva, tehát placidum caput = nyájas képét. így fordítva szükségtelenné válik Servius iparkodása, melylyel ki akarja mutatni, hogy „Neptuni placidum caput" és Neptunus graviter commotus" nem képeznek ellenmondást, mivel a rendszerint nyájas embe