Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-10-15 / 42. szám

A tiszáninneni ev. ref, egyházkerület őszi köz­gyűlése. Unghmegye egyik igénytelen kis községe: Vaján, folyó évi szept. hó 24-dikén, nevezetes egyházi ünnepély­nek lőn szinhelyévé. A tiszáninneni ev. ref. egyházkerület, lelkészavatással egybekötött őszi közgyűlését itt tartotta meg. A kijelölt napot megelőző nap délutánján már lehetett látni az egyházkerület különböző vidékeiről érkező egyházmegyei képviselőket, s felszentelendő ifjú lelkészeket. A vidék bája, melyet annak a változatosan föl, föltünedező mintaszerűen kezelt szántóföldtáblák, gazdag ültetvények, s távol az Unghmegyét félkörben sze -gélyező gyönyörű hegylánczolat adtak, kedves benyo­mást tettek a távolvidékről érkező vendégekre. A követ­kező vasárnap reggelén pedig a közelvidék minden rendű s hitfelekezetü lakossága, különböző irányban tömegestől vonult be, a gyönyörű kis templom tornyáról ünnepé­lyesen lengő nemzeti lobogó hivó intésére, a kis hely­ségbe, mely a szó teljes értelmében meg lőn szállva. Az egyházkerület főpásztoránál történt hivatalos jelentkezések s szokásos bemutatások végeztével, meg­szólal az ünnepélyes istenitiszteletre hivó harangszó, melyre a gyűlési közönség, s a nagy számmal egybegyűlt vidéki nép egy része a kis templomot zsúfolásig betölté^ nagyobb része — fájdalom — künn maradván. Az isteni­tiszteletet a gyülekezet egyetemes, buzgó éneklése kezdve meg, majd néhány vers eléneklése után, M a k 1 á r y Károly papii fölavatandó ifjú lelkész a szószékbe lépett s beszédének alapigéiül fölvévén: 1. K r 3: 11» 12. 13 verseit, alkalomszerűen elmélkedett arrél, hogy mimaradandóés változó az egyház­ba n ? A köztetszéssel találkozott, s szónoklati tekin­tetben is sikerült jeles beszédet egészben a mérsékeltség szelleme lengte át. Szónok mig egy részről a p o s i­tivumota vallásban föl nem ad hatónak tek inti, más részről kivánja: hogy aszabadság lelke elvenitse az egyházat, mire nézve nem látja szükségesnek : hogy egyes emberi tételek és vélemények örök időkre szóljanak, s birjanak szabályzó tekintettel. Zárszavaiban következőkben vonta össze beszéde főbb tételeit: ífjuljon meg az egyházban, a mi elévült, maradjon, a mi megfelel a kor k ivánalmainak, roskadjon le ö n­terhe alatt, a mi magát többé nem tart­hatja, hogy egy jobbnak engedjen tért. Maradjon megpedig örökre és változatlanul az alap, melyet senki nem vethet azon kivül, a mely egyszer már megvettetett, mely is a Jézus Krisztus. Maradjon a Krisztus igaz­sága, Krisztus törvénye, Krisztus Ígé­rete." E beszéd végeztével egy pár vers eléneklése után főt. K ú n Bertalan superintendens ur foglalta el a szószéket, s előre bocsátván a jelen egyházi ünnepély czélját, előadá : hogy minő viszonyban kell állni a prot. lelkésznek, kit a bizalom szava választ, gyülekezel évéi ? Oly viszonyban t. i. 1., minőben a lelkes tanitó áll szere­tett tanítványaihoz — mert a gyülekezet, tanítót, még pedig lelkitanitót választ magának elsőben is a maga lelkészében ; 2., hogy örömben és bánatban, együtt OSZ­TOZÓ barátnak is kell lenni a lelkésznek gyülekezetében ; 3., atyává, még pedig lelkiatyává is választatik a lelkész a gyülekezet által. Beszéde végén, a fölavatást váró ifjú lelkészekhez fordult, fölhiván őket: hogy vessenek számot magukkal lelkiismeretesen arra nézve : vájjon éreznsk-e magukban elegendő erőt, határozottságot azon komoly és terhes kötelmek teljesítésére, melyek ezen viszony meg­alkotása és folytonos föntartásával együtt járnak, s kér­déseket tőn eléjök, hogy: 1., vájjon meg vannak lei­kökben győződve a keresztyén vallás isteni eredetéről, s minden más vallást meghaladó tökéletes s boldogító voltáról ? 2., ha benső hivatásukat követve, tiszta lélek­kel vállalják-e föl a nagy felelősséggel járó lelkitani­tói hivatalt ? 3., ha készek-e esküvel is pecsételni: hogy & keresztyén vallás tudományát tisztán hirdetik s a szerint kívánnak élni ? Mely kérdésekre miután a fölhívott ifjú lelkészek mindnyájan, benső meggyőződést, s szilárd elhatátozottságot tükröző arccal hallható szóval igenlőleg feleltek ; a főpásztor az ur áldását kívánta reájuk: hogy szent elhatározásukban s meggyőződésükben mind­végig rendületlenül megmaradhassanak. Ez után a fölavatandó ifjú lelkészeknek életrajzaik olvastattak föl a jegyzői kar által, mely alatt, a megne­vezettek egyenként fölállottak, s ekként magukat a gyü­lekezetnek személyesen is bemutatták; melynek végezté­vel együttesen kiállván, az előttük fölmondott esküt papi szent hivatalukra ünnepélyesen letették. Majd a „Jövel szentlélek úristen" éneknek az ifjú lelkészek által történt buzgó eléneklése után, bekövetkezvén a fölavatás ünnepélyes mozzanata ; elsőben is a felső-borsodi egyházmegye elválasztott espe­rese nt. Debreczeny Gábor ur esperessé föl­avatása hajtatott végre. Ez után az ifjú lelkészek állot­tak ki sorrenddel, s a vének kezeinek fejökre tétele, s a főpásztor által reájuk mondott áldás mellett, egyenként és egyetemesen papi szent hivatalukra fölavattattak, szára szerint 29-en, köztük a sárospataki főiskolai két ifjú hittanár. A főpásztor még utoljára isten gyámolító kegyelmét kérvén a fölavatott ifjú lelkészekre, komoly intéssel s buzgó jó kívánattal bocsátotta el őket nagy fontosságú s terhes felelősséggel járó szent hivataluk folytatására ; s ezzel az egyszerű, de evangyéliomi szent vallásunk szelle­mével összhangzó egyházi ünnepélyes szertartás, a gyüle­kezet buzgó éneklésével bevégeztetett. Minden, a ki tanuja lehetett ez egyszerű, de szelle­mében magasztos egyházi ünnepélynek, lélekben meghatva távozott el innen. Nagy volt azonban azoknak száma, kiket a templom szük falai be nem fogadhatván, meg voltak fosztva a lelki élvezettől, s panaspzal távoztak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom