Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-24 / 39. szám

szár csillogó pompát pompára halmozott, mig népének ezrei sanyarogtak, s a barbarok egymásután diadalt diadalra nyertek, — az az uralkodó, a kit nyilvános megjelenései alkalmával a legfényesebben öltözött testőrök egész serege vőn körül, aranybojtokkal s aranyozott dárdákkal, — ki maga a legdrágább karperczeket és fülönfüggőket viselte, s kinek még saruja is mesés áru vala, — az az uralkodó végre, ki még palotájának termeit, lépcsőit sőt előcsarnokait is aranyporral hinteté be, hogy fényét, gazdagságát ragyogtathassa: az nem maradhatott sokáig jó barátságban, a világ hiúságát megvető, a keresztyén tevékeny szeretetet hirdető s a nem33 szívből származó alamizsnaadást mindenek fölött sürgető hitszónokkal. Chrysostomusnak legelső s leghatalmasabb pártfogója, a mindenható tanácsos, Eutropius, lőn az udvarnál legelső ellensége. A szigo:ú e rkölcsbiró, a megrettenthetetlen főpap azzal akarta leróni ez iránti háláját, hogy mindenekelőtt ezt figyelmezteté bűneire, s életének gyökeres megváltoztatását sürgeté. Elegendő ok arra, hogy Chrysostomus veszte elhatároztassák. És semmi kétség, hogy Eutropius ezt elő is idézi, ha a körülmények hirtelen és váratlanul nem őt sodorják vala először alá magas állásáról, Eutropius bukott, mielőtt a patriarchát megbuktathatta volna. Ellenségeskedésének első lépésére volt ugyan még ideje. Ez abból állott, hogy a nagy hatalmú tanácsos, az egyház befolyását s tekintélyét csorbítandó, kivitte a császárnál, hogy a templomoktól a menevéd-jog, az asylum elvétessék. E jog hajdani gyakorlata oly távol esik már a mi korunktól, hogy aana k egykori fontosságát, teljesen felfogni s méltányolni ma már alig vagyuuk képesek. De ama régi korban ez oly nevezetes tulajdon vala, hogy Eutropius méltónak tartá bosszúját azzal kezdeni meg, hogy az egyház ettől fosztassák meg először is. De az igy megkezdett ellenségeskedést be nem végezheté, mert kevéssel az asylum-jog eltörlésénnk kicsikarása után Eutropius a császár kegyét veszté, az udvartól száműzetett, s áldozatul odavettetett a nép dühének, melynek oly hosszú időn keresztül zsarolója és hóhéra volt. Villámgyorsan terjedt el a fővársoban a hatalmas tanácsnok és egyszersmind nagy gonosztévő kegyvesztésének hire, s a nép fegyveresen rohant a bukott kegyenczet keresni, hogy a megalázottan véres boszut állhasson. Eutropius előtt zárva vala minden út a menekülésre, egyetlen egynekkivételével, s ez a Sophia-templom, melynek oltárát ha elérheté, a mig ott vala, legalább nyomorul!; életi maradt sértetlenségben. Az élet szeretetétől ösztönözve, rohant a boldogtalan ez egyetlen menhely felé, saját futása és menekvése által bizonyitva balgaságának nem régen végrehajtott cselekedetét, melylyel az egyház asylum-jogát eltörlötte. Chrysostomus, a csak imént még oly hatalnűas roszakarót nem utasitá ki a templomból. Nemcsak, hanem az érte jött katonáknak sem ad':a ki, sőt maga ment a császárhoz s az egyház menevéd-jogának tiszteletben tartására serkenté. Egész Konstantinápoly a legnagyobb izgatottságban állt. Nép és katonaság egyaránt Eutropius kiadatását követelték, miután a boldogtalan bukott kegyencz két éjet és két napot töltött volna már a templomban, s a nép még mindig halálát kiváuná, Chrysostomus maga is megjelent a zsúfolásig megtelt templomban, hogy a háborgó sokaságot, szavainak hatamával lecsillapítsa. Ezen beszéde a legnagyszerűbb alkalmi szónoklatok egyike, melyeket a világ valaha hallott, — de az alkalom maga egyszersmind a legnevezetesebbek egyike, melyeket a világ valaha látott. Képzeljük magunkat a megdöbbentően nagyszerű helyzetbe. A roppant templom, minden zugában megtelve a felingerült néppel; az oltár előtt halálos félelemmel ott fetreng a bukott hatalmas, az egyház és főpásztorának esküdt ellensége, — a kit már csak az egyház tekintélye óv, a kit a főpásztor védő szava akar megmenteni. Chrysostomusnak az ezen alkalommal tartott beszéde ismeretes, — de oly szép, hogy e sorok irója meg nem állhatja, legalább néhány mondatot ne idézni e remek szónoklatból, melyben a keresztyén főpap ellenségét védi, s e mellett hatalmas oktatást ad hallgatóinak, — s a mely szavakról nem tudjuk, hogy bennök a szónok lángeszét vagy keresztyéni nemes szivét bámuljuk-e inkább ? „Bárha mindig, dí kiváltképea most van ideje — igy kezdi Chrysostomus hihetőleg rögtönzött hatalmas szónoklatát — hogy felkiáltsunk : „Felette nagy hiábavalóság, ezek mindenek hiábavalóság !" Hol van most a konsuli méltóság fényes környezete ? Hol a csillogó lámpák ? Hol a népnek riadó tetszés-zajongása ? Hol vannak a tánczok, a lakomák, a nyilvános ünnepélyek? Hol van most az előbbi fény, hol a vakitó ragyogás? Hová lőn a tekintély, hová a népnek üdvkivánatai s a nézők hizelgései, mik a nyilvános színjátékok alkalmával oly pazarul osztottak, — minő végök lett mindezeknek ? valahány volt, — mind elmultanak! E büszke fát egyetlen zivatar fosztá meg leveleitől. Oly hatalmas vala e lökés, hogy, miután egész gyökeréig megrendítette volna, most a földből való kiszakasztással és porrázuzással fenyegeti. Hol vannak most az álbarátok? Hol van az élősködők egész tábora ? Hol ama lakomák, melyeknél megittasultak ? Hol a bor, mely naponta pazaroltaték? Hol a főzök mesterségei? Hol vanaak a hatalom csúszó rabszolgái, kik egyébre sem törekszenek, mint alacsony hizelgéseikkel a hatalmasok kegyét megnyerhetni ? Elenyészett mindez, valamint éj és árnyék a támadó hajnal elől megfutamlanak. Virágok voltak mindezek, melyek tavasz tüntével elhervadnak, — elényésző ködök, párák, melyek oly gyorsan eloszlanak, buborékok, mik egy pillanat alatt elpattannak, — pókháló, mely oly könnyen elszakad. Nem lehet azért a szentlélek ama mondatát eléggé ismételnünk: E^ek mindenek hiábavalóság? MHtók volnának ezen szavak, hogy oda Írassanak minden falra, minden házra, min len nyilvá -nos térre, minden terembe és szobába, mindenek fölött pedig a mi sziveinkbe, hogy szünet nélkül megemlékez -nénk azokról. Ai emberek legnagyobb része ugy is ál-