Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-10 / 37. szám

levertség e gyászszemléletén. Az egyházat hitte azon helynek, honnan a bánat vigasztalásának fel kell hangzania, az isten örök igéjét azon forrásnak, melyből a szivek bátorítása, s az igazi bűnbánat javitó hatalma lesz fakadandó. Nem hogy nyomtalanul hagyta volna elenyészni e politikai izgalmat, hanem a legnemesebb keresztyéni érzelmek, ugy mint istenfélelem, istenben vetett hit és bizodalom, kölcsönös segitség, bátorítás és vigasztalás, bűnbánat és megjavulás ébresztésére használta fel, — s maga is legmélyebben áthatva tárgyainak nagyságától s fenségétől, oly hatalmas szónoklatokat teremtett, melyek a hasonló körülmények között tarthatók és tartandóknak valóságos remek mintaképei. Ezen prédikációk a „szobrokról tartott beszédek" gyűjtő neve alatt ismeretesek. Az Antiochiára nézve oly fontos politikai esemény azon alapot képezi ezekben, melyekre aztán a keresztyéni legnemesebb erényeket épiti. Nem hizeleg, nem áltat, de nem is hallgat el semmit, se mellette el nem csüggeszt. Nem mulasztja szemökre lobbantani az antiochiaknak, hogy mily hibásak valának, midőn nem sokkal az előtt, egy böjti prédikációjának intését meg nem fogadák, melyben arra figyelmeztető őket, hogy űzzék ki városukból azon nyugtalankodókat, kik a szép és ékes rendet, megjavithatatlan könnyelmüségök által már is megbontották. Ezen tanácsot Antiochia ekkor meg nem fogadá, a nyáj nem hallgatott pásztorának szavára, veszedelmének be kellett következnie. Megdöbbentő szavakkal festi a rémület nagyságát : „Puszta, néptelenné lön e város — igy szól egyik első beszédében, — puszta néptelenné a félelem és balszerencse által. A szülőföld, más szavakkal az emberi szivnek legédesebb tulajdona, imé a legkeserübbé változott. Polgáraink olyan rémülettel futnak szülőföldüktől, mint a hogy a véritélet helyétől menekülnének; elfordulnak tőle, mint valamely örvénytől; elsietnek, mint valamely tüziveszedelemtől, ha a lángok pusztitnak valamely házat, nemcsak azok rohannak ki, a kik ott lakoznak, hanem menekülnek a szomszédok is, elhagyva mindent, hogy egyet menthessenek, az életet. Épen ugy most is, midőn a császárnak haragja gyorsan emésztő tűz gyanánt közelit e város felé, mindenki rohan és szalad kifelé abból, még mielőtt a láng továbbra terjesztené pusztitását: boldognak hiszi magát, a ki túlélheti: s pedig ezen futásra nem is az ellenség jelenléte indit. Ez a fogság nem is valamely harcnak következménye; mi nem is láttuk még az ellenséget, és még is vagy rabok vagyuuk már, vagy menekülők!" E megreudülést használja fel most már arra, hogy a lélek ezen állapotába, mint a legtermékenyebb földbe, hintegesse a legszebb keresztyéni erények magvait. Most látszik meg a földi gazdagságok hiú volta leginkább, most az istenben vetett hit és bizodalom a leghatalmasabban ; most tűnik ki a vétkes remegése legjobban, most a tiszta szivnek nyugodalma a legboldogitóbban. De kivált egy szent tárgy az, melynek javára e körülmények minden mozzanatát mintegy ki akarja zsákmányolni, — s ez az egyház tekintélye, gondviselésének áldása, — melyet ujabb és ujabb alakokban állit hallgatói elé, melyért legnemesebben hevül, melyet emelni akar, melyért szive szent féltékenységre gerjed, melytől minden javulást remél. A város irányában a császárt kegyelmesebb érzületre gerjesztendő, több küldöttség indult Konstantinápolyba. Igy maga az öreg Flavianus püspök is hajlott kora dacára szintén útra kelt, hogy az elitélt városért ő is fölemelje szavát a haragvó főúr előtt. Oh mily gazdag tárgy, oh mily bő forrása ez Chrysostomus az egyházért lelkesülő szónoklatának! Mennyit tud meríteni ő azon egyetlen körülményből, hogy a püspöknek széke üresen áll a templomban. „Üresnek látom az ő ülőhelyét, igy szól a harmadik homiliábau, s meg van fosztva tulajdonosától, a ki bennünket tanított, és egyszerre öröm és sirás fogja el keblemet: sírok, hogy nem láthatom itt atyánkat, és örülök, hogy eltávozott, hogy megmentene bennünket s elfordítaná e népről az uralkodónak haragját ! Mily dicsőségetekre válik tinéktek, hogy ilyen atyát érdemeltetek ki magatoknak; néki pedig koronája az, hogy ily részvevőnek bizonyítja meg magát gyermekei iránt, igy váltva be Krisztus szavait: hogy a jó pásztor az ő életét adja a juhokért. 0 hallá e szót és ment, áldozatul hozva életét mindnyájunkért, bárha annyi minden tarthatá vala vissza útjától, hajlott kora, már a vénséghez közel álló, gyengesége, az esztendő szakasza, a husvétünnepének közelsége s mindezek fölött egyetlen nővérének betegsége, ki már a halállal vívódik. Elfelejtett mindent, el családi kötelmeit, el öregségét, el gyengeségét, el az utazás szenvedéseit, és a ti javatokat helyezve mindenek fölé, széttört minden bilincseket és fiatal férfiúként távozott!" Kifogyhatatlan szeretettel s egyszersmind találékonysággal beszél azután még tovább is Flavianus utazásáról ; elszámlálja a hosszú ut napjait, az öreg főpásztor megérkezését Konstantinápolyban, lefesti a császár előtti megjelenését, a hatást, melyet szavai az uralkodóra gyakorolnak, s mindezt oly élénk színekkel s oly melegen, hogy beszédei mind érdekelnek s mind vigasztalnak. A templom megtelik hallgatókkal; mily öröm ez neki, mint a mely körülményben az egyház diadalát látja. Lehetetlen ez örömét szivből fakadó szavakban ki nem fejezni: „A köztér üresen áll, kiált föl egyik homiliájában, de a templom telve van. Szomorúan sóhajtasz talán Antiochia elhagyatottsága fölött ? Keress enyhülést az egyházban, a te anyádnál, s ez vigasztalást adand gyermekeinek nagy száma által, s megmutatándja a testvérek sűrűn egyesült sorait. A puszta városban keresve kell keresnünk embereket; de a templom egész a zsúfolásig telve van !" S az egyház diadala, és az, hogy a vigasztalás, a megnyugtatás ettől és ne mástól származzék, mig előbb