Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-22 / 4. szám

kezdődve, ma már csaknem egész Európában háborgatja a tanügyet, és különösen a büszke brittekuél vivja ez idő szerént legtüzesebb csatáit, aligha egy hamar el lesz végképp döntve. Mig e megtörténnék, mopt még akkora és oly tetemes tért foglal iskoláinkban a humanismus, hogy a tanitás ez ágában tett és teendő lépésekre figyelni, az ifjúság s következőleg az emberiség minden barátjának nem csak érdekében áll, hanem egyenes kötelessége is. Minden esetre áJ az, hogy ha tanitunk valamit, azt a lehető legjobban és tökélyesebben tanítsuk, a növendékek tehetségei fejtését, esze éri élését soha szemünk elől ne tévesszük, és elméletet s gyakorlatot párhuzamosan, sőt helyesebben, összefogódzó lánc módjára vezetve, mindkettőt értelmesen és hatál yosan alkalmazva, igyekezzünk a tanitás fő- és mellék céljait elérni, sikerét biztositni. A gyakorlatot nálunk ma, midőn a latinul irás, ha egészen mellőzve nincs is, de bizony nagyon háttérbe van szoritva, csak nem egyedül a classicusok olvasása képezi. Erre pedig oly móddal, hogy a tanitó egy órán „explicáljon", s a másikon az explicalás eredményét kérdezéssel kipuhatolja, a tanitványt sikeresen vezetni nem fogjuk. Még kevésbé fogunk kedvet ébreszteni hozzá. Mindkettőt csak az által eszközölhetni, ha a tanitvány a maga eszét használva, saját erejét gyakorolva jut el az auctor nehezebb helyei megértéséhez : sz óval, ha nem csupán szajkói utánmondást, hanem a feladottra valódi elkészülést várunk tőle. Szakértő s átalában értelmes, hivataluknak élő tanitókhoz szólok s ezek az érintett elvekből maguk fogják deducálhatni, mily szükségesek a tanitvány elkészülésére a classicusoknak utasitó jegyzetekkel kisért kiadásai. Egy ily kiadást akarok bemutatni e lapok közönségének e cim alatt: „Virgilius Aeneise. Magyarázta Veress Ignác. Első füzet. I.—III. köny. Pesten kiadja (tán inkább; árul j a, mert már; kiadta) Lampel Róbert. 1870." „Madarat tolláról," azt tartja a közmondás. Ennélfogva a bemutatást, illetőleg ismertetést célszerűen vélem megejthetni az által, hogy a commentator jegyzeteit sorba vévén, a melyek ellen kifogásom van, ellenvetéseimet, ha kell, igazitásaimat szint azon sorban, hozzájok mellékelem Talán nem veszi rosz neven a t. szerkesztő s nem veszik lapja olvasói sem, ha megmondom, hogy ellenvetéseim s igazításaim a legnagyobb részét már másutt is közöltem. Mert itt inkább reménylem, hogy illő kézhez jutnak. Kezdjük hát. 1. vers. „Arma virumquea helyett: arma viri, nyelvtanilag úgynevezett hendiadys." — SbbŐl az következik egyenesen, hogy az „ Aeneis "-nek már a legelső három szava hazugság ; s ebből megint az, hogy Virgilius, mikor neki ült e hőskölteményének, vagy nem akarta azt mondani, a mit gondolt, vagy nem tudta kifejezni, a mit akart. És így mindjárt kezdetben oly nyomorult költőt állit tanítványa elé commentatorunk, a ki első két dactylusát sem tudja értelmes szókból összealkotni. Aztán még ha igazságos volna a vád ! De abból semmi sincs. „Arma virumque cano" (=háborut és hőst éneklek) ugy a mint állanak a szók, a legvilágosabb és alkalmasb értelemben vehetők és fordíthatók. Mert az, hogy arma — háború, a legszokottabb és természetesebb trópus, és átalában „arma canere" szintúgy minden erőltetés nélkül teszi azt, hogy „a hábomt költeményben elbeszélni." Ellenben erre: „arma viri cauo" azt várná az olvasó, hogy Aeneisnek a fegyverzetét írja le Virgilius, mint Homeros az Achilles paizsát. Végre minthogy „arma" és „virum", vagy „arma és viri" nem „hen", tehát „arma virumque" sem lehet „hendiadys" (azon egy dolog kétképp kifejezve.) „P r i m u s nem szorosan ,első', mert Antenor már Aeneas előtt került Italiába sat." — íme még a legelső hatlábuban vagyunk s már másodszor vádolja szabatosság hiányával commentatorunk a hősköltőt. „Primus" alatt, azt állítja jegyzése folytán, csak „az elsők közt egyikét" kell érteni. Ilyes eszmezavart csak ugy foghatnánk Virgiliusra, ha azon az áron kellene kimentenünk egy még súlyosabb hibából- a magának való ellenmondásból. Úgyde ez nem létezik, mert Antenor Pataviumot nem (

r

Italiá"-ban alapította, hanem azon a vidéken, melyet még Livius is Gallia cisalpinának nevez. Ilyes „nugae cnticae"-vel kár bolonditani a tanitványt. 3. v. „j a c t a t u s és p a s s u s megelőzik a venit idejét sat," — Felesleges. Annyi, mintha azt mondanók, hogy „az utazás megelőzi az érkezést. „Ille felesleg vonatkozik az alanyra sat." E jegyzésnek csak a nyugat-európai mai nyelvekkel szemben van értelme, mint a melyekben az il, er, he sat. szükseges alkotó részei az ige egy 3. személyének. Magyar ifjúnak igazán „felesleges", mert a mi „Ő"-nk épen oly természetű, mint a latin „ille" s jó stylista nem használja hézag- vagy verspótlónak, hanem ugyszólva emphatice, ha kell. Igaz, hogy már Servius ugy állítja elő Virgiliust, mint egy vers-faragó kontárt: „ille est interposita particula propter metri necessitatem." De Servius nem szentírás. 4. „v. v i s u p e ru m (=superorum) az istenek akaratával" sat. Azt a gymnasialistát, a kinek Vírgiliust adjuk a kezébe, szükségtelen dolog az alaktan elemeire tanitni: valótlanságra pedig (vis — akarat,) épen nem kell. „memorem Junonis ob iram", e helyett „ob iram Junonis memoris (hypallage.)" - Szükségtelen bonyolítás és facsarós magyarázat. A haragnak két főneme van. Egyik, egy közvetlen okból származó, hirtelen és ellobbanó indulat. A másik a tartogatott v. tartós harag. Ez utóbbinak szabatosabb és egyszersmind praegnansabb, költőibb kifejezése alig lehetne, mint a „memor ira", melyet egyébiránt prosában is fellelhetni, p. o. Liviusnál: „memorem Deorum iram." Servius megjegyzése, hogy: „ira non meminit" csak annyit ér, mintha ezt: „haragos tenger", azért hibáztatnók, hogy a tenger nem személy, tehát nem haragudhatik. Különben Servius a hypallaget nem is a constructio felforgatásában keresi, mint kiadónk, 7*