Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-04-16 / 16. szám

gasra törekvő és méltó gyermeke, akkor papjelölt, hivatva egy theologiai tanszék betöltésére, ha már akkor el nem jegyezte volna a halálnak a — tuberculosis. A mult évben el is vitte. Szegény fiu! sóhajtottunk fel, kik ismertük ezen ember magafelküzdését A sajnálkozás e némaságában újságolja valaki, hogy Szilágyi József is meghalt; ismét más valaki, hogy meghalt Ki mi ti J. is, mindkettő a jók közül való. „No lássák!" fakadt ki e lapok szerkesztője, „valamennyinek ez a vége. A java mind elhull." „Mi ellenben megmaradunk" egészité ki a doktor ur gondolatát prof. Farkas barátom, rámutatva néhány boldogabb orfíanismusu vidéki papra, mely insinuatio ellen aztán nem győzött szabadkozni Ballagi. Pedig igaza volt — Ballaginak. Ismét egy veszteség a javából Szép Lajos, tasi lelkész, ki meghalt f. é. március 28-án 33—34 éves korában. Bővebb necrologot nem akarok róla irni, nem csak azért, mert a boldogult még életében tiltakozott minden inanes naeniae ellen, hanem azért is, mert az én baráti kezem illetéktelen ői rajzolni. Milyenek a tuberculosis áldozatai ? Nyúlánk, halovány alakok, tiszta szemmel és Ítélettel, rokonszenvhóditók, elmések, munkásak, átszellemültek, mint a kik bizonyosak benne, hogy soha meg nem halnak, azért a legutolsó percig gonddal élnek feladatuknak, ezzel foglalkozva tervezgetnek még akkor is, mikor a láz már kezdi a lelket a testből kiragadozni, az extasis fájdalmatlan pillanataiban. És midőn a kikiszökkenő lélek egyszer végkép odakinn marad, akkor mellökön összeteszik két kezöket, szemöket, nem kell leerőszakolni, magok hunyják le, mintha álmodnának, állókat nem kell felkötni, ajkaikon a halálban is ott ül az a szelid mosoly, mely életokben szellemök szikrázásait tisérni szokta, s most esendes elszenderülés boldogságát fejezi ki. Magoknak van rá gondjok partes velare tegendas castique decus servare pudoris. Kikre nem méltó ez a világ . . . Az igen szeretett ember koporsójánál egyháza egész közönsége, Tas és vidéke urirendei, a környékbeli lelkészek és tanfórfiak egész serege mély részvéttel jelentek meg. Két jó barát szólt és könyörgött a koporsó telett. A temetésen megjelent husz tanitó énekkart képezett. Nekem — s talán sok másnak is öröm volt szemlélni a gyász között e derék phalantot, melynek tekintete, magatartása, és tegyük hozzá sikeres hivatalbeli működése egészen ellenkező képet nyújt, mint a minőbe ez a mi népnevelés országának eljövetelét ácsorogva kiáltozó korunk öltöztetni szereti a „jövő" jelenlegi veteményezőit. Sokszor — nem tagadom — engem is meglep a csüggedés, ha pályázatokat olvasok 80 frtos énekvezérséggel öszszekötött tanitói állomásokra, vagy valamely szennyes iskolába benyitván tapasztalom, hogy az ártatlan nemzedék lelkét egy hivatástalan truncus ficulnus alakjában most is az a végzetharagja öli, a ki ezelőtt tiz évvel. De mindjárt felvirul lelkem, ha ez ismert alakokra gondolok; representalom a Bernolák herkulesi alakját, kit igen megjátszott a természet, midőn domború mellébe oly gyöngéd és szerető szivet lopott, vagy a vassal versenyző Dömötör elevenségét, a praktikus Székelyt, és a sok oldalú S z ő k é t-Vagy mikor M olnár I. barátom tanitja üteny-irni a maga báránykáit, s rengeteg szakálán pajkos szeretettel csügg kétszáz mosolygó szem;. mintha Damjanicsot látnám a vórössipkások között. Hát még mikor az én áldott jó Rozgonyim fáradhatatlan szavát hallom átzengeni. Mintha a húsvéti éneket hallanám : „Szűnjetek meg kétségeim , Változzatok félelmeim : Reménységgé, örömökké, Mert " Mi sem alszunk örökké. De lépjünk vissza a halottak közé és adjunk igazat tovább is Ballaginak. Az ötvenes években a kecskeméti iskolában volt egy kettős osztály, egy igazi szokatlan tünemény. Mintha ' nagy vidékről lett volna összeválogatva s ide besorozva: annyira a legtehetségesebb főkből állott. Pedig valamenynyi kecskeméti volt. Öröm volt e szép lelkekkel foglalkozni, nem csuda, ha tanáraik most is emlegetik. A legnagyobb részből már gyermekkorában kitűnt a leendő szakember. Egyik számtani miveleteiről volt hires, a másik gyufákat complicált. A harmadik malmokat faragcsált ; a negyedik, ötödik, egy kis pirosképü gyerek, meg egy nagyüzemű ábrándos gyermek ugy pragmatizálták a históriát, mint egy kis Szalay. Lettek tanárok. Aztán egymás mellett ült és sohasem férhetett össze két igen kis fiu. Össze nem férésökből már akkor kitetszett, hogy mindkettőből pap lesz ; persze ha az egyik orthodox, akkor a másik reformista Aztán ott volt egy tejképű fiu —pene puella puer, szokatlanul halk és vontatott beszéddel, mintha aludnék, mig száján a méhek döngicsélve hordják ki ós be a mézet. Az egész osztály már a sextában ugy fogalmazott, ugy orthographisált, s oly önállósággal adott elő, mintegy maturandus. A jók között egyik Mádi Ferenc, a másik Szabó Vince. Ah! játszottam a tollal, midőn édesen emlékeztem a jók ez osztályáról! mely már eddig öt tanárt ado;t hazájának, és könnyen adhatna másik ős harmadik ötöt. De fáj jelezni, hogy e két fényes ifju-alak nincs már soraiban. Szeretetremél tó, szelid, tiszta, nemes sziv, fogékony elme, világos értelem mindkettő gyermek korában; mely tulajdonok a rövid ifjúságban mivelt finom lélekké, átható mély elmévé, gazdag ismeretté értek meg. De. egyik sem érte el a 30 évet, mindkettőt elvitte az a kór, mely csak a javát szokta válogatni. A két ifjú együtt futott nemes versenyben egész addig a pontig, a midőn hazája mindkettőnek egyszerre nyújtotta a koszorút, melylyel a 25 éves ifjakat jogi tanszékeibe ültette. Egyforma hévvel, egyenlő erővel futván egyszerre jutottak a célhoz. Később, ugy t idom.