Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-04-02 / 14. szám

mes testületté vált az álla ii-egyházzal szemben. Később 1847-ben uj egyesülés jött létre, az első és második különválás (Relief Synod) között, s ezen egyesülésből szár mázott a „United Presbyterian Church": Egyesült Presbyteri Egyház, mely hasonlókép egyike az óhajtó egyházaknak. Az állam-egyház eddigi vezér szelleme, a tétlen mérsékelt párt napról-napra gyengült, ellenben a magasabb keresztyéni elvekért küzdő evangelikus párt oly erőt nyert, hogy 1834-ben az előbbiek makacs és kemény ellenzése dacára, meghozta jókora többséggel a vető törvényt, mely jogot ád a gyülekezet többségének visszautasítani az ajánlott papot minden indokolás nélkül és igy ténylegesen befolyni a lelkész-választásba. Csakhamar nyilt alkalom, mely teljesen eloszlatta az illusiot. A védnök megtette az ajánlatot, a gyülekezet nagy többsége vetőt mondott, mely vető erejénél fogva a presbyterium, nem engedte vizsgálat alá a jelöltet. Ez kezet fogva a jogát megsértve érzett patronussal, miután megpróbált minden egyházi forumot csak azért, hogy vesztett pere legyen, a világi törvényszékhez vitte ügyét azon alapon, hogy a presbyteriumnak nem volt joga megtagadni a vizsgálatot, mert a vető törvényt e-1 e n volt, és sértő a patrónus, ajánlott és presbyteri törvényszék jogait, az egyház és állam által közösen elfogadott törvények szerint. Az alperes-presbyterium erősítette, hogy eljárása törvényes, mert minden ily dologban, (vizsgálat és beigtatás,) az egyházi törvényszékek Ítélete véglegesen döntő. Az ügy kissé complicált volt, de annál érdekesebb az ügyvédek és világi bíróság előtt, mely hosszas érvelés és ellenérvelés után egy teljes ülésben (1837.) nagy többséggel (8, 5 ellen) az alperes ellen nyilatkozott, kimondván, hogy az ajánlat törvényesen és érvényesen történt az 1712. 10. Queen Anne c. 12 szerint és igy a presbyterium kötelessége megvizsgálni a jelöltet s ha képesnek találja, szokott módon beigtatni. Az itélet szivén találta a függetlenségre törekvő pártot, mely ügyét a felsőházhoz vitte. Ez volt az utolsó menedék, de ez is helybe hagyja 1839-ben az előbbi ítéletet. A maradó párt diadalt ült, s ugyanazon év május havában a felsőház ítéletére támaszkodva, indítványozza a vető törvény eltörlését s az előbbi gyakorlat behozatalát, de az evangeliuml párt még nem látta be helyzetének viszásságát, s igy a törvény megtartását nagy többséggel (204, 105 ellen) keresztülvitte, indokolván, hogy ez tisztán egyházi ügy, melyhez a világi hatalomnak nincs hozzászólása. Semmi kétség benne, hogy minden tétova nélkül rokonszenvem a függetlenségre törekvő párt felé vonz, melynek igazságát tisztán keresztyéni és egyházjogi szempontból elvitatni teljes lehetetlen. De máskép áll a dolog, ha államegyházi szempontból tekintem az ügyet, mert ekkor meg ismét tisztán áll előttem, hogy a szerződő felek egyike sem változtathat meg egy régi törvényt a másik fél beleegyezése nélkül. Hogy pedig itt az egyház többsége igy cselekedett a patronusi jogot illetőleg, napnál világosabb. Egymagára változtatta meg az állam-egyház egyik sarkalatos törvényét, s követelte, hogy az állam hagyja szó nélkül a tényt. De az állam értette jogát és érezvén erejét is, a vető törvényt megsemmisíttette a felsőház által 1839. Május havában. Négy évig küzdött még az evangeliumi párt az államegyház kebelében, de láthatólag jobb jövő reménye nélkül, mig a küzdelem vége felé napnál világosabb lett, hogy vagy az állam szolgájává kell sülyednie megtagadván elveit, vagy lerázni az igát, melyet bün és gyalázat nélkül tovább már nem viselhet. A választás megtörtént, a nagy nap eljött, s képzelhetetlen lelkesültség és izgalom között a „Szabad Egyház" megszületett 1843. Május 18-án. Ez volt a „Disruption." Miért rajzolnám a lelkesültséget; melyet a szabadság érzete és élvezete gyújtott a templom ós lakház nélkül maradott lelkészekben ? ! Mert megjegyzendő, hogy e fontos lépéskor sok lelkész nem tudta, hol fogja ő maga és családja lehajtani fejét holnap. Épen ezért a mérsékeltek, kik ily nagy áldozatra nem érezték képeseknek magukat, teljesen megvoltak győződve, hogy mikor törésre kerül a dolog, könnyen meglehet számítani a kilépő papokat. Nagy volt a csalódás, mert a hires tiltakozás után, melyet a független párthoz tarozó elnök, moderátor, tett le a ház asztalára, nem kevesebb mint 484. pap volt kész inkább engedelmeskedni istennek, mint embereknek s hagyta el a közzsinat székhelyét, követve nagyszámú világi tagoktól. Nincs miért rajzolni, bár egyike volna a Iegélvezetesebb feladatnak, a „szabad egyház" első évi küzdelmét és nagyszerű felvirágzását, elég annyit mondani, hogy ez uj felekezet (már csak igy nevezem ha a free Church protestál is ^ellene,) pár év alatt többet élt, mert több jót tett, mint az államegyház az utóbbi 200 óv alatt. De igazságot kell szolgáltatai a népnek is, mely ama válságos napokban ép ugy, mint jelenleg, méltónak mutatta magát szellemi vezéreihez, áldozván ezereket az egyház oltárára. Mintha hallanám a sz. könyv ama szavait: jószágaikat és marháikat eladják yala stb. Ez volt az utolsó különválás, de amint a jelenlegi körülmények mutatják nem a legutolsó, mert az oly sok bajt okozott kérdés ismét előtérbe nyomult s nagyon élénken foglalkoztatja az elméket az erősen megnyirbált államegyházban, közelebbről is kissé lázitó paptevési esetek fordulván elé. Emellett az eszmék mostani forradalmát tekintve, ugy tetszik nekem, bárha nagyon sokan tagadják, hogy néhány év teljesen végez az állam-egyházzal, jelenlegi visszonyában legalább, mely szelíd kiadásában nagyon sérelmessé vált a többi felekezetek tagjaira nézve is nemcsak egy tekintetben. Elértünk végre a jelenkorhoz, de mielőtt folytatnám az utat, nem állhatom meg, hogy pár megjegyzést ne tegyek. (Folytatása következik.)