Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-03-12 / 11. szám

sirnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok az alázatosak, mert ők örökség szerint birják a földet. Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzak az igazságot, mert ók megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, gaert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akiknek szivök tiszta, mert ők az istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők, mert azok isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert azoké a mennyeknek országa." Mikor pedig a pharizeusok, kik akkor is ugy, mint ma, valahányszor örök igazságot emlegettek, markolható realitást, írott positivumot sürgettek, azt kérdik tőle, hogy mikor jön el az isten országa, felele nekik Jézus és mondá: „Nem jő el ugy az istennek országa, hogy ember eszébe vehetné, és nem mondja*: ime itt vagy ime amott vagyon ; mert ime az istennek országa ti bennetek vagyon." Ez homlokegyenest* ellentéte mindannak, amit minden idők és nemzetek pharizeus papjai szoktak vallás gyanánt hirdetni. Nem azokat mondja Jézus boldogoknak, kik mult idők érthetlenné vált irataiból kibetűzött észellenes dogmákat vallanak, hanem azokat, kik igazra, jóra és szépre teremtett Jelkök nemes gerjedelmeit követve, szivök tisztaságát megőrzik, az igazságot szeretik, könyörületességet gyakorolnak és felebarátjokkal való békességre törekesznek. Jézus beszédeiben hiában keresed a helyet, melyben ő az ember üdvösségét oly dolgok hivésétől tenné függővé, melyeket minden idők és minden éghajlatok jó emberei egyformán ne vallottak volna; de midőn ő az igaznak, jónak és szépnek lelkünkbe oltott érzelmeit kiemeli, azokat, mint a vallásos kegyelet tárgyait, az által szentesíti, hogy folytonos vonatkozásba teszi istenhez, akitől jő alá minden jó adomány, mert isten a mi atyánk, s mi mindnyájan fiai vagyunk. E nagy igazságot, mely ma már az emberiség közmeggyőződésévé vált. Jézus nem ugy hirdeti, mint valami elméleti philosophemat, vagy mint valami látomás következményét; hanem isten ő benne van, ő egynek érzi magát istennel, s azt lelke mélyéből meríti, ahol egy belső sugallat mondja :Abba, azaz Atya! És hogy e meggyőződést másokban is felköltse, hogy Izrael istenét az emberiség szerető atyjául felmutassa, nem elmélkedik, nem ereszkedik sem bölcseleti sem theologiai bizonyitgatásokba, hanem azt kiáltja követőinek : térjetek meg, térjetek magatokba, hallgassatok lelketek őseredeti szózatára ós feltaláljátok magatokban istent, mint szerető atyátokat. Csakis ily nézetek nyomán mondhatta Jézus magáról, hogy ó a próféták által hirdetett újszövetségnek vagyis azon szövetségnek szerzője, melyről Jerem. 31, 33, 34. versében ez mondatik : „Ez a szövetség, melyet vetek az Izrael házával e napok után, mondja az Ur: adom az én törvényemet ő beléjök és az őszivökbe irom be azt, és leszek nekik istenök, és ők nekem lesznek népemmé. S többé senki nem tanitja az ő felebarátját es senki sem az ő atyafiát, mondván: ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Ur." A mi u. n. közönséges hitvallásunkról (symbolum oecumenicum) bezzeg a legelfogultabb orthodox dogmatikus sem állithatja, hogy az minden ember szivébe irott törvény, sőt ha őszinte akar lenni, azt sem állíthatja, hogy ma a nevezett hitvallást a miveit emberek lelkébe, bár mesterséggel is, be lehessen oltani. Egyszerű humánus igazságokból álloVt a tanitás, melyet Jézus egyszerű követőinek adott; ezek pedig mesterök istenes életétől elragadtatva, szeretetétől áthevülve oly élő hittel teltek el, mely ezentúl ellenállhatlan hatalommal uralkodott egész lényök fölött, és mint minden uj igazság, nyugtot nem engedett lel -köknek, mig azt, amitől szivök tele volt, mind azokkal nem közölték, kikkel érintkeztek. — Tán ők magok sem ismerték az eszmék egész rendét, melyek amaz isteni igazságokhoz csatlakoztak; de érezték amit hirdettek, szívből fakadt, s nem pusztán ajkokon termett a szó, ós a körülöttük levő embereknek, kik a tévelygések poharát fenékig ürítették volt, jól esett a meggyőződés őszinte szavát egyszerű előadásban oly emberektől hallani, kik mindent feláldozni készek voltak keblök istenéért. Hogy ez isteni működésben a jóságos kegyes élet mindent, a forma pedig keveset vagy tán épen semmit nem nyomott, mutatja azon körülmény, hogy az első keresztyének még abban a jámbor hitben éltek, hogy szükségök sem lessz a zsidó községből kiválniok, amint hogy Hegesippus előadása szerint, Jakab, az Ur testvére, s a keresztyének első püspöke egész vértanúi haláláig a régi hí tökhöz ragaszkodó zsidók előtt is oly nagy tiszteletben állott, hogy rendesen csak „igazságos" melléknévvel nevezték. Még a második század közepe táján is J u s t inus vértanú a Tryphonnal való párbeszédben következőleg ír: