Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-03-05 / 10. szám

Ha bajaink, amint minden kétségen felül áll, az uralkodó eszmék és a valóság közötti ellentétből származnak, akkor nem az az orvoslás módja, hogy az eszméket a nyavalyás valóságért feláldozzuk, ha^em megforditva a valóságot az eszmékhez kell idomítani s azon kell lenni, hogy a lelkekben tényleg élő minden nemest és jót ráruházandó szentesítés ál al gyümölcsöztessük ; a helyett tehát, hogy az elméket a jelenkor tudatában többé semmi gyökérrel nem biró, haszontalan lommal terheljük, inkább a kegyesség azon mozzanatait kellene erősítenünk, melyek mai műveltségünk folytán a társadalom lelki szükségeivé váltak. Ha tehát már épenséggel el nem lehetünk dogma nélkül, itt a lelkiismereti szabadság nagy eszméje, mely mindenek felett arra való, hogy a vallás elsőrendű igazságává emeltetvén, a dogma egész tekintélyével és szentségével felruháztassék. Mert ha a lelkiismeret nem egyébb, mint az isteninek az ember lelkében való visszatükrözése, akkor a lelkiismereti szabadság proclamálása, mig egyfelől isten akarata iránti hódolatunkat, másfelől felebarátunk emberi méltóságának elismerését fejezi ki, és igy lényegileg ugyanazt jelenii, a mi Jézus szavai szerint vallási kötelességeink összegét teszi, t. i. isten és felebarátink iránti szeretetet. Csak is ez volna az egyetlen dogma, melyet Jézus tudományának lényeges alteralása nélkül hivatalosan felállítani és követelni lehetne. Hivatalosan mondom, mert egyénileg a keresztyén ember annyira ura hitének, hogy ha valaki Tertuliannal vallja: „credo quia absurdum* s e vallomása őszinte yeggyőződésból foly, ahhoz senkinek semmi köze ; hanem ahhoz igenis van közöm s lelkiismeretem elsajátithatlan szabadságánál fogva az ellen fel kell szólalnom, ha a Tertuliian-féle credót hivatalosan megállapítják s azt rám erőszakolni akarják. Hiedelmeinket ekkép a lélek örök törvényeihez szabni s egyetemesiteni, nem jelent e szerint annyit, mint uj sectát alakítani, hanem inkább valamennyi keresztyéneket, kik amaz alapigazságban velünk egyet értenek, azaz : a jezsuitákat kivéve europa minden gondolkozó emberét, egy hitben egyesíteni. Ez aztán az igazi katholicitás, melyre Jézus igaz vallása oly nagy mértékben képes, s nem az, melyet a középkori keresztyénség állított elő, hol egység helyett egyformaság, a szellemek szabad mozgalma helyett az egyéni életet elölő külső szabályzat uralkodik. Avagy az-e a vallásos és jó erkölcsi társadalom, melynek kebelében minden ember a maga módja szerint teljesiti isten és embertársai iránti kötelességét, vagy hol parancsolt hit a gyengéket eszük megtagadására, az erősbeket a jogtalan erőszak kijátszatására készti? A kegyességet, jóságot és igazságot törvényszerű hitszabály vagy a szellem szabad működése hozza-e léfre ? Ez a kérdések kérdése, melytől társadalmunk egész jövője függ. A törvény, mely társas életünk szabályozója, egymagára általában tehetetlen, hogy a polgárok érdekeit biztosítsa; az élet szövevényes viszonyai közt a legpontosabban körülirt törvény is folytonos kijátszatás veszélyeinek lesz kitéve, ha hiányzik a valláserkölcsi viszonylat, mely a törvény teljesítését kötelességgé, az engedelmességet szentté teszi. E hatást a vallás természetesen csak ugy és akkor gyakorolhatja, ha uralkodván a lelkeken, az akaratot irányozza. Ámde várható-e a vallásnak irányadó befolyása akkor, mikor annak minden tétele homlokegyenestiellentétben áll azzal, mitaszellemi élet minden egyébb téréin dönthetetlen igazságul ismertek fel? — Hogyne legyenek ziláltak viszonyaink, meghasonlottak kedélyeink, mikor azok, miket a polgárzat szine java törvényül szentesit, az isten helytartója által dögvészes tanoknak címeztetnek, melyek „minden erényt és igazságot elenyésztetni, minden szellemet és kedélyt megrontani igyekeznek." (Lásd: pápai encyklica, dec. 8-ikán, 1864.) A protestáns vallás, igaz, hogy hiveit a szabad államintézményekkel összeütközésbe nem hozza; de arra, hogy hivatalosan hirdetett tanainak a lelkekre való hatása semmivé tétessék, tökéletesen elégséges az, hogy azok az exakt tudományok által mai nap felismert természet- és lélektani tényekkel, s az ezekből folyó általános világnézettel kiáltó, s semmiféle mesterkedés által ki nem egyenlíthető ellentétben állanak. A história ugyan nem egy példát mutat fel arra, hogy a legridegebb vallási obseurantismus alapos tudományos műveltséggel is meg tud egy lélekben férni; de ez mégis csak a kivételek közé tartozik és különösen hazánk szellemi légköre az olyatén mysticus öncsalódásoknak soha nem kedvezett. Midőn 1862-ben „Tájékozásomat® kiadtam, nagy tekintélyű hazafiak azt a megjegyzést tették könyvemre, hogy a vallást nagyon is észszerüsiteni kívánom, holott a gyakorlatban „a vallás annál jobb, mentül ostobább."