Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-01-30 / 5. szám

Igaz, hogy a családkönyv elkészítése bajjal jár; de hol van az a jó, hol van az a kényelem, melyet kényelmetlenség nélkül meg lehet szerezni ? Több lelkésztárs panaszolja, hogy sok munkával vagyunk terhelve, sokat kivan tőlünk a világ! Igaz is ez; mert nem jöhet létre a társasági világban semmi oly nemes eszme, melynek megtestesitése terhét — legalább részben — a lelkészek vállaira ne tennék. És ahoz a szép hivatáskörhöz képest, melyet a lelkész elfoglal, illő is, hogy minden tőle telhetőt megtegyen, mind a szellemi, mind az anyagi előhaladás és tökéletesedés terén. Saját önfenntartási érdeke azonban azt parancsolja, hogy mindenek előtt és felett azon kötelességeit teljesitse, melyeknek elmulasztása által a midőn egyrészt hanyagság bűnével bélyegezné magát: másrészt anyagi jövedelmét is csökkentené. Az anyakönyvi kivonatok és értesitések kiállítása jövedelem forrása a lelkésznek , mely ha nélkülözhető lesz, jövedelmének egy része elenyészik. És ha az államszervezetnél fogva sokszor ki kell ezeket állítanunk dijért , nagyon méltányosnak látom, hogy állítsuk ki akkor is, midőn a körülmények díj nélkül kívánják. Én nem az ellen panaszkodom, hogy az ilyen munkákkal sok bajunk van ; hanem inkább azt fogom mind magam, mind szegény protestáns lelkésztársaim érdekében fájlalni, ha az államszervezet ugy fordul, hogy soha semmiféle ügyben sem fordulnak hozzánk anyakönyvi kivonatok- és értesítésekért. Ez az eset pedig hihetőleg azonnal beáll, mihelyt anyakönyvi lajstromok vezettetnek a községi elöljárók által. Hogy pedig az ily eset által előálló hiánya valahonnan kipótoltassék a szegény protestáns lelkésznek, azt én nem hiszem, nem is várom. Ad]uk ki azért kész szivvel a szükséges értesítéseket, hogy ebben a tekintetben is panasz ne emeltethessék ellenünk, s ne legyen kénytelen a kormány, vagy az országgyűlés saját közegei által vezettetni az anyakönyveket. Hogy pedig mindenkor könnyen előállíthassuk az értesítéseket, készítsünk „Családkönyveket. * Gyanta, 1870. január 14. Rác István, m. k. A székelyudvarhelyi ref. egyli.-község közelmúltjából. Székelyudvarh elytt 1870 j a n. 16-án. A székelyudvarhelyi ref. egyházközség nevezetes időket élt a hatvanas 'években; ugy szólva, egy egyházi forradalmat állott ki, és mi bámulunk ma utólagosan, hogy az egész hadjárat alatt egy hirlap sem vett tudomást a napi eseményekről. Igaz, hogy ez Erdélyben, kelet felől, az utolsó ref. egyh. község, ezentúl már azt kérdi a házigazda a szállást kérő utazótól, hogy az igaz hiten van-e? Innen már nem messze esik az a tájék, hol Berzencei ázsiai útjában azon hetven sátoralji magyart felfedezte; de annyival inkább kellene arra törekednünk, hogy legalább hirlap utján mentől gyakrabban találkozzunk azon feleinkkel, kik minket érdekelnek, és a kiket ami sorsunk is érdekel. Ez okból nem tartom feleslegesnek a székelyudvarhelyi ref. egyh. községnek a közelebbi években átélt viszontagságait röviden megismertetni. E gyülekezet 1862-ben egyik volt az erdélyi ref. egyház-kerület legvirágzóbb állapotban levő gyülekezetei közül. Akkor gyakran lehetett olvasni a prot. egyh. és isk. lapban is róla, mert amik akkor itt egy pár év alatt történtek, Erdély bármely egyházának dicsőségére váltak volna. Mellőzve egyéb építkezéseket, akkor alapított az egyház egy olyan leány-növeldét, melynél Erdélyben ma sincs különb egy is a ref. felekezetnél. Az egyház akkori tevékenysége, adakozása mindennemű közcélra eléggé le volt akkor irva a lapokban, nem ismétlem most azokat. Azonban 1862-ben el is érte dicsősége tetőpontját, melyről csakhamar hanyathomlok bukott alá. Az egyháznak azon időben két papja volt, Baconi Ádám és Zajzon Ferenc, kik minden jogokban és kötelességekben, természetesen fizetésben is teljesen egyenlők voltak, és egyszersmind mindkettő szép tudományos képzettséggel birt. Baconi volt a tevékenyebb, ő nem tekintette hivatalát robotnak, Dem csak akkor volt pap, mikor szeres volt, hanem gyülekezetének anyagi és szellemi emelkedését tűzve ki célul, egy alkalmat sem mulasztott el, hol e tekintetben valamit tehetett; fáradhatlanul küzdött, és ügyes tapintata következtében fáradságát mindenütt szép siker kisérte. Nem mondjuk, mert nem mondhatjuk, amit később sokan mondottak, hogy Zajzon F. is szívesen nem osztozott volna minden fáradságban, de Baconit nem sokára egy kis dicsvágy is kezdette vezetni, inkább a fáradságban sem kívánt osztozni paptársával, csakhogy később a dicsőség osztatlanul az övé legyen. Ennek eredménye lett, hogy a hallgatók Zajzon iránt közönyösek kezdettek lenni, mig ellenben Baconit túlságosan magasztalták. Ez igy még talán tűrhető lett volna, de B. szerencsétlen kártyázás által magát népes családjával együtt kedvezőtlen pénzviszonyok közé sodorta, s minthogy a papi fizetés rendes úton nem volt oda erőltethető, hogy magát kárpótolhassa, elég gyenge jellemmel birt arra, hogy alávaló eszközökhez folyamodjék, csak hogy jövedelmét nevelhesse, paptársa rovására.