Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-01-30 / 5. szám

köztünk, hogy az infallibilitás dogmáját a történelemből illustráljuk. Csak szerencsénknek tarthatjuk, hogy saját dolgozatunk helyett a Döllingerét fordíthatjuk le. Ő európai hirii kath. theologus, s sem tudományát, sem kath. hűségét eddig kétségbe vonni nem lehetett; ugy véljük tehát, hogy az ő szava nagyobb tekintélylyel fog bírni katholikusok előtt, mint egy protestáns embernek bárminő hü történelemidézése. De halljuk Döllingert. „München, jan 19. Ön közölte azon érdekes feliratot, mely a vaticani zsinat kebeléből intézve kéri a pápát, hogy tegye meg azon szükséges lépést, miszerint saját csalhatatlanságát a jelen gyűlés által hitcikké emeltesse. Az aláiró püspökök azt kívánják, hogy 180 millió ember kényszeríttessék jövőben az egyházból való kizárás, a sacramentumok elvonása és az örök kárhozat által hinni és elismerni azt, mit az egyház eddig nem hitt és nem tanított. Nem hitte, — mert még a kik ezen pápai csalhatatlanságot igaznak tartották, azoknak sem lehetett hinni, e szót keresztyéni értelemben véve. A hit — (fides divina) és valamely valószínűnek tartott vélemény értelmi elfogadása közt megmérhetlen különbség van. A katholikusnak csak azt lehet és szabad hinni amit maga az egyház mint istenileg kijelentett, az üdvözítő tan lényegéhez tartozó, minden kételyen felül álló igazságot jelölt ki és közlött vele; csak azt, minek hivéséhez van kötve az egyházhoz tartozás ; azt, melynek ellenkezőjét az egyház teljességgel nem tűri, mint nyilvános tévelyt elveti. Valósággal tehát az egyház alapítása óta a mai napig egy ember sem hitte a pápa csalhatatlanságát, azaz, nem hitte ugy, mint az istent, Krisztust, az atya, fiu és sz.-lélek egységét hiszi; hanem csak sokan sejtették, valószínűnek vagy legfennebb emberileg bizonyosnak (fides humana) tartották, hogy ezen előjog a pápát megilleti. E szerint az a változtatás az egyház hitében és tanában, melyet a felíró pöspökök keresztülvitetni akarnak, az e gy ház történetében egyedül álló esemény volna. Egyházi forradalom az, amit ők kívánnak; és pedig annál meszszebb ható, mert itt azon alapról van szó, melyen nyugodni kell jövőben minden ember vallásos hitének, mivel az egész, az időben és térben egyetemes egyház helyébe egy embert, a pápát akarják tenni. Eddig így szólott a katholikus : hiszem e vagy ama tant az egész egyháznak minden időben tett bizonysága alapján, mert ennek Ígérete van, hogy örökké fog állani s mindig az igazság birtokában lesz. Jövőben azonban igy kellene szólnia : hiszem, mivel a csalhatatlannak nyilvánított pápa azt parancsolta, hogy tanitni és hinni kell. És hogy ő csalhatatlan, azt azért hiszem, mert azt állítja magáról. Ámbár ugyan 400 vagy 600 püspök 1870-ben azt határozta Rómában, hogy a pápa csalhatatlan; de minden püspök és minden zsinat, a pápa nélkül, alá van vetve a tévedés lehetőségének ; a csalhatatlanság kizárólagos előjoga és birtoka a pápának, az ő bizonyságtételét a püspökök, akár sokan, akár kevesen legyenek, sem meg nem erősíthetik, sem nem gyengíthetik; azon határozatnak tehát csak annyiban van ereje és tekintélye, amennyiben a pápa magáévá tette. És igy végeredményében minden a pápa önbizonyságtételén fordul meg, ami valóban igen egyszerű. E mellé csak azt kell megemlitnem, hogy 1840 év előtt egy végtelenül magasabban álló azt mondta egyszer : „Ha magamról teszek bizonyságot, az én bizonyságtételem nem hiteles." (Ján. 5. 31) A felirat a következők megfontolására nyújt alkalmat. Először: A pápa csalhatatlanságát azon nyilatkozataira és határozataira szorítja , melyeket az a hivők összeségéhez,tehát az egész kath. egyház, tanítására bocsát ki. Ebből az következnék, hogy ha a pápa csak egyes személyekhez, testületekhez, részletes egyházakhoz szólott, tévedésnek volt alávetve. Már: tizenkét vagy tizenhárom századon át a pápák sohasem valósították azon feltételt, melyhez oktatásaik vagy határozataik csalhatatlansága köttetnék ; mert a 13. század vége előtt a pápák minden nyilatkozatai a tan kérdéseiben csak meghatározott személyekhez, vagy egy ország püspökeihez, stb. vannak intézve. Az egész keleti egyházzal az együttlét ezredévében soha sem közöltetett általánosan szóló pápai határozat, csak egyes patriarchákhoz vagy a császárhoz intéztek a pápák hosszú időközökben dogmaticus iratokat. Tehát bizonyos, hogy legalább is ezer éven át magoknak a pápáknak sem volt semmi sejtelmök ezen feltételről, melyhez határozataik biztossága és csalhatatlansága köttetnék, aminthogy ezen állítást csak nagyon későre találták ki, s 1562 előtt az egyházban ismeretlen volt. Ezen évben nyilvánította először Hessels János lőweni theologus, tőle vette át Bellarmin, s támogatta az ál-Izidorféle decretumokból és sz Cyrillus költött irataiból. Egyetlen előre bocsátott szóval, a puszta felírás által megszerezhették volna a pápák ezen elmélet szerint dogmatikai nyilatkozataiknak a csalhatatlanság legfőbb feltételét. Ök ezt nem tették, s egyéneket és községeket azon veszélybe vittek, hogy az isteni bizonyosság kezessége nélkül kiadott határozataik elfogadása által tévelyekbe essenek. M á s o d s z o r. Nem igaz, hogy „az egyház általános és állandó traditiója szerint a pápák dogmatikai ítéletei nem reformálhatók." Ennek az ellenkezője szembetűnő. Az egyház a pápák dogmatikai iratait mindig átvizsgálta s ezen vizsgálat következtében vagy elfogadta, mint a chalcedoni zsinat Leo iratával tett; vagy mint téveseket elvetette, mint az ötödik zsinat (553) Vigilius constitutumával, a hatodik (681) Hororius *) iratával tett. *) Honorius pápa 638-ban nyilt levelekben helyeselte a császári udvar azon eretnekségét, hogy az istenembernek csak egy akarata volt. (monotheletisraus) A hatodik egyetemes zsinat (harmadik konstantinápolyi, melynek egyetemes voltát a római egyház soha kétségbe nem vonta), a már meghalt pápát, ki a dámonoktól félre vezetve, ezen gonosz eretnekséget kiára szt otta, excommimi