Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-10-02 / 39. szám

1167 1232 mondjanak is ultramontán katholikusok, Rómában elég hely van Pius pápa számára, Victor Emanuel király mellett, s a pápának nem kell szükségkép a király alattvalójának lennie. Az ultramontánoknak különös axiómáik vannak az iránt, hogy a világi souverainitás nélkülözhetlek az egyházi suprematia szabad gyakorlására nézve. A pápa a földet igényli királyságául, df> oly sok millió katholikus közül Pius csupán 600,000 római fölött gyakorolhatott világi hatalmat. Miért nem kormányozhatná ő a rómaiakat ugyanazon szellemi királyi pálcával, mely a katholikus világ többi részét ellenőrzi? Az ultramontánok azt hiszik, hogy a pápa alkotá Rómát, s hogy a pápa nélkül az ó-világ királysága már régen egy Babylonná, vagy Ninivé-vé lett volna. Ellenkezőleg a rómaiak s olaszok azt hiszik, hogy Rómában mindaz, a mi elveszhetett, a pápa által öletett meg. Olaszországban számos buzgó hivők léteznek, kik korlátlan önmegtagadással hódolnak az egyháznak. Ők bámulatos készséggel elfogadják a szeplőtlen fogantatás s a csalhatatlanság elvont elveit; — egyedül a világi hatalommal nem tudtak soha kibékülni. Az olaszok soha sem tudtak elfogadni egy „pápa-király"-t. M ég maga ezen kifeiezés sem hallatszott Rómában soha, mielőtt az idegen zuávok használták volna, — a zuávok feladásával az örökre elavult. Azonban eltekintve a világi hatalomtól, Rómában elég hely lehet a pápaság s Olaszország számára. Az ultramontánok Rómát sajátjokul veszik igénybe; azonban azon egész Róma, mely valósággal az örök volt, a világ végéig az örök maradhat. Még ha nem lenne is a Vaticán, Szt.-Péter temploma, s az egész 1 e o n i n i városrész a pápa számára fönntartva, a világon semmiféle hatalom sem gátolhatná meg, hogy ő szabadon ne működhessék. A saját világi érdekeire való tekintet, saját becsvágy, világi fegyverekben való bizása, s idegen támogatás keresése volt az, mi a pápát a szabadságtól megfosztá; s ezen vanitatum vanitásról való lemondása számára visszaszerzendi egyházi hivatalának független gyakorlatát. Az ultramontán katholicussok attól félnek, hogy Róma olaszszá lévén, talán elvesztendi a „katholikus" jellemet. Az - mondják ők — a felebaráti szeretet, s a nevelés városa. Vannak iskolái, egyetemei, praeparandia-collegiuma, 50 nyelven beszélő növendékekkel. De Róma nem a világi hatalom következtében, hanem annak dacára iett mindazzá; nem mint politikai, hanem mint vallási község bir azokkal. Mindezekből semmitsem szükség tőle elvenni. A nélkül, hogy az olasz hazafiak összes vérmes reményeiben oszto nánk, s hogy bizonyosnak tartanok, miszerint a „lélek városáénak sorvadó testébe uj élet fog beszereztetni az által, hogy az egy magasra törekvő nemzet sorsával lesz egybekapcsolva, lehetetlen rokonszenvet nem éreznünk ama nemzet iránt egy oly cél elérése fölött, melyre az oly komoly, s fáradhatlan vágygyal törekedett. Mi, mint szabad nép óhajtjuk, hogy az olaszok, mint egy szabadságra törekvő nép, élvezhessék saját nagy, régi, halhatatlan fővárosukat. Azonban alig hiszszük, hogy az olaszok fognának legtöbbet nyerni ezen nagy fontosságú forradalom által, s hogy többet fognának az által nyerni, mint maga a pápa, s az egész katholikus világ. Az olaszokra nézve Róma a szabadság épületének megkoronázása, a pápára s egyházára nézve az a szabadság alapjának letétele. •— Már akár Rómához ragaszkodjék a katholicismus, akár valamely uj helyet keressen, annak szükségkép szakitnia kell mindazzal, a mi romlottságra vezető volt, saját római eszme-társulásaiban. Annak föl kell magát szabaditnia saját régi világi politikájától, ama politikától, mely által az, mig saját hatalmát egy nép rabszolgaságra juttatásában kereste, annyira lealázta önmagát, hogy csupán egy rabszolgaságra jutott nép számára lön alkalmas." *Róma, szept. 23. A város tarkaglobogódiszbe volt burkolva, estenkint innepélyes kivilágítás, ehez járultak a számos nemzeti dalo't, szakadatlanul Pelliko, Garelli, Bocchieri, Men.tti, Bandiéra. Perrone, Manara, Ugo Bassi s Cairoli nevét hangoztaták, s nagy számból álló kar azon kötelességszerű refraine-nel végzé a versszakot: „Viva la libertá!" Cadorna a neki s hadseregének hozott hódolatért nyilvános köszönetet mondott, s aztán utalt a kormányzat változásaira. A kormányzat előlegesen az eddigi módon megmarad, csakhogy a király nevében s képviselői által történik. Ezek közt van Róma katonai parancsnoka, Masi tábornok, régi ismerős az 1848—49-es évekből, szép tanulmányu nyilt fő, egykor Bonaparte Károly herceggel szoros viszonyban állt. Cadorna mindent megtesz, hogy a bősz népet jótékonyan megnyugtassa, ámde már tapasztalnia kellett, hogy a római nép más fővárosok felett különösen hagyományos elemekből áll. Tegnapelőtt midőn 11 órakor a zajongó nép azon élvezetes látványban részesült, hogy egy csapat hadifoglyot látott Berzaglierik által (vadászok,) Borgo san Pietroig felállított sor közt vezettetni ; szakadozni kezdettek a fékek. Ezen szomorú látvány után a sor a rendőr-tanyák kiürítésére került, mindenki vitt, mit vehetett: ruhát, ágyakat, fegyvereket, mely műtétnél Ghetto lakói is jó üzletet csináltak; még a Rione Monti presidenzába (békebiróság) is behatoltak, s a hivatalos iratokat az utcára szórták. Tegnap aztán a résztvevők ijedés ére egy parancs jelent meg — minden szigor félelme nélkül, hogy az eltulajdonított tárgyakat 24 óra alatt vissza kell adni. — Ez mint hideg zuhany hatott a lázas fejekre, az emberek kezdtek eszméletökre térni, érezték, hogy a törvény szeme még mindig őrködik. A pápai címerek leszórása ritkább lett, csak a népszerűtlen főurak vesztik el e pápai jelvényt ; a templomokon megmaradtak, honnan önként csupa elővigyázatból éjjel le nem vétettek. A hol tolakadó csődületek bizonyos gazdagok palotája alatt tömörülni kezdődtek, a térparancsnokság azonnal egy berzaglierit hagyott hátra; ez történt a