Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-10-02 / 39. szám

1167 1228 ellensége; és pedig nagyobb ellensége, mint bár azon lehetetlen reactio, mely visszaerőszakolni szeretné a gondolkodást azon régi formákba, a melyekből a kor szelleme már rég kinőtt, csak azért: mert fél kicsinyes előitéleteit áldozatul hozni az ész legszentebb igazságainak." A nevelés és oktatás fogalmainak megkülönböztetéseiben kissé határozottab kifejtést vártuuk volna, különösen, miután e pont az, mely az egész doctrinában tán a legtisztázattabbak közé tartozik. Az oktatás által az értelem, a nevelés által az akarat kiképzése céloztatik; de magától értetik, hogy az értelemre gyakoroltatni szokott kölcsönhatásnál fogva, valamint az oktatás nem nélkülözheti a nevelési mozzanatot, ugy viszont nevelni nem lehet oktatás nélkül. Szerző szól aztán a nevelés céljáról, a nevelés eszközeiről, az eszközök alkalmazási módjáról és a nevelés föelveiről. Minthogy pedig az okszerű nevelhetés fő- és alapfeltéte a beható emberismeret, a következőkben a physiologia a psychologia rövid, de igen világos vázlatát adja. Kiemelendő itt különösen azon rész, ahol az emberről, mint erkölcsi és társadalmi lényről szól, s minthogy az egész szakaszt tér szűke miatt nem adhatjuk? idézetül legalább a bevezető sorokat adjuk. „Öntudatunk bizonyitja, hogy él bennünk bizonyos meghatározott elve az erkölcsiségnek, bizonyos belső intelem, melyhez képest némely cselekvéseinket állandóan helyeseljük, mig másoktól roszalással fordulunk el, hogy tehát természetünkben meg van alapitva az állandó törvény, jnelyről Cicero igy szól: Est haec non scripta, sed nata lex, quam non didicimus . . . verum ex natura ipsa arripuimus .. . Huic legi uec obrogari fas est, neque derogari ex hac aliquid licet, neque tata abrogari potest... Ámde ha ez igy áll, ugy kétségtelen, hogy az ember öntörvényhozó erkölcsi lény, s mint ilyen erkölcsi természettel bir, amelynek ki ismerése egyik főtényezője a célszerű nevelhetésnek.—Lássuk tehát az ember erkölcsi természetét. Az ember erkölcsi természete különösen két alakban nyilatkozik; t. i. az öntörvényhozásban, melyhez képest az ember önmaga ád önmagának törvényt, és szab kötelességeket ; s hogy cselekvése fölött önmaga mond Ítéletet. — Hogy az ember öntörvényhozással bir, tehát önmaga ad magának törvényt — mint fennebb is érintettük — öntudatunk kétségbevonbatlan adataiból bizonyos. — Öntudatunk sugallja, hogy él bennünk egy általános törvény = lexnaturae, mely természetünkkel összeforrva van, melyet már a legrégibb korban felismertek s meghatározni is igyekeztek az ethicusok, s mely egész átalánosságban igy fejezhető ki: mindenkor és mindenben az ész szavát kövesd. — Az ember tehát önmagából meriti törvényeit az egy és változhatlan örök törvényt, melynek egyes nyilatkozásai sem egyebek, mint egy és ugyanazon főtörvénynek más és más alakjai, ugy hogy bár a cselekvés minőségére parancsoló és tiltó, hatályára nézve szoros és nem szoros — indokára nézve pedig jog- és erkölcstörvényt szokás megkülönböztetni: mind e megkülönböztetések csak alakiak, egy ugyanazon tartalomnak más és más kifejezései. — De ha az ember csakugyan maga szab magának törvényt, ugy kétségbe alig vonható, hogy, mivel minden törvény külső vagy belső kényszerrel van egybekötve, e kényszer pedig nem egyéb, mint a kötelesség, (törvény által parancsolt cselekvés vagy abbanhagyás): az ember egyszersmind kötelességeket is önmaga szab önmagának. — Vagy mind e két momentumot összefoglalva: az ember csakugyan entörvényhozó lény. Az ember erkölcsi termeszeiének mindazonáltal nemcsak az öntörvenyhozás képezi egyedüli bizonyítékát, de a mi ezzel a legszorosabban összekötve vao: az önmegitélés is, vagyis az embernek ama képessége, mely által maga mond saját tettei felett Ítéletet, s mely erkölcsi boszámitásnak (= imputatio morális) neveztetik — Ez erkölcsi beszámítást a törvényhozó ész teljesiti,, midőn az erkölcsi főtörvény értelmében valamit helyesel vagy roszal • — Mivel azonban az elme a kedélylyel s zorosan összefügg, s az elme gondolása a kedély érzelmeire hat: a kedély érzelmei is kisérik a beszámítást; s ilyenkor keletkezik az úgynevezett lelkiismeret." Nem tudom, hogy valaki ez eszméket * tisztábban és világosabban fejezte volna ki. Általában ki kell különösen emelnünk, hogy szerző azon ritka tudományos iróink közé tartozik, kik gondolataikat nemcsak szaba tosan, de kellő csínnal is kitudják fejezni; ez a mostanság mindinkább elharapódzó irói pongyalaság mellett mellett szintén nem kis érdem. Nem levén egyébb iránt célja ez ismertetésnek — észletek bővebb fejtegetésébe és bírálatába ereszkedni, berekesztésül csak annnyit mondunk, hogy Dr. Pauer Imre „Paedagogiai tanulmányok" cimü munkája által nevelészeti irodalmunkat gazdagította, s megvagyunk győződve, hogy valamint mi, ugy mások, is, kik a nevelés-ügygyel foglalkozna, ekönyvet örömmel és tanulsággal fogják olvasni. Ballagi Mór. „Az Athenaeum ujabb kiadványai. A fekete gyémántok, Regény 5 kötetben. Irta Jókay Mór. Ara 5 frt. Jókay, mint szépirodalmi iró az összes magyar olvasó közönség kedvence. Ez igen természetes is; mert nincs talán egyetlen irónk sem, aki müveiben a magyar olvasó kívánalmainak inkább meg tudna felelni, mint Jókay. Az ő termékeit ugyanis magas röptű (az igaz, sokszor túlfeszítetett) képzelem, kedves humor, gyakran csípős éle jellemzik ; regényeinek alakjai a magyar főúri, középrend vagy nép életéből vannak véve, s mind oly természethűek, hogy az ember képzeletében valósággal élő alakokat idéznek föl; regényeinek meséi ellen sem lehet erősebb kifogás, mint az, hogy hosszasan szőtt bonyodalmat elhamar-