Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-08-28 / 34. szám

1043 1048 szüleményeit magáévá és teremtő szellemök munkáit közös vagyonná tette. Ezen nemzeti vagyonban részszel kell birni minden miveltnek. Nemcsak megbocsáthatlan könnyelműség, hanem tompaelmüség lenne ezt elhanyagolni. Mert hiszen nemzeti erőre nemzeti, vagyis anyanyelv nélkül emelkedni lehetetlen." (Széchenyi. Hunnia) Minden nemzet akkor töröltetik ki az élők sorából, midőn nyelve elenyész." Valamint tiszta erkölcs támasza és talpköve az országoknak, épenugy a nyelv, a nemzet erejének, szellemi haladásának, belső életének mentő kőszála, melyen a sötétség, szellemi tespedés, terméketlen civódás és bűnös tudatlanság ármányos hullámai azonnal megtörnek. Kifejezésünkön tehát fel kell ismerni, hogy mi azon nyelvet beszéljük, mely Kazincy által tisztaságát, Arany, Tompa, Petőfy által kellemét nyerte el. Ha volt is idő, midőn tudós, férfiak az anyanyelv ezen közös alapjától eltávoztak és épen azt tartották műveltségnek, hogy idegen nyelven, a legválogatottabb szavakban fejezték ki gondolatjokat, mig saját anyanyelvöket oly annyira elhanyagolták, hogy a nyelv szelleme, természete, tulajdonsága és törvénye ellen a legkiáltóbb vétséget követték el ; ezzel csak azt tanusitották, hogy birtak ugyan bizonyos miveltséggel, p. o. franezia, német vagy latinnal, de nem igazi miveltséggel; mert a miveltség eszméje azt kivánja, hogy mindenki az legyen, amire teremtetett, tehát a magyar legyen mivelt magyar, hogy a miveltség általános eszményét ajtlen magyar nemzet jellemében kitükrözhesse. Midőn eme kívánalmakhoz irt szabályok által egy mivelt ember képéhez a keretet körülirtuk, akkor feladatunkhoz közelebb lépünk, ha feltesszük e kérdést ; mily magaviseletet tanúsítson a mivelt ember az élet legfontosabb szakaszaival szemben ? Nagyon természetss^ hogy itt az élet minden szakára ki nem terjeszkedhetünk, legyen elég azon kellékeket megfigyelmi, azon mértékeket vizsgálni, melyeket tudomány, művészet, polgáritársaság, állam és egyház a miveltben feltételeznek, mely mozzanatok Lohman szerint is, kinek idevágó nézeteit részben elfogadtam, főtényezőül szerepelnek a miveltség megítélésében. Hogy miveltség és tudomány egymással különös viszonyban állanak, azonnal feltűnik. Tudomány nélkül nincs miveltség, és mégis puszta tudomány nem teszi a miveltséget. Megvárjuk, hogy a mivelt ismeretekkel bírjon és iparkodunk is ismereteinknek szélesbitése által magunkat képezni, de mégis megtörténik, hogy a tudomány minden kincsének birtokában levő némly ember durva és miveletlen. Hasonlítsuk csak össze a tudóst a mivelttel. Tudósnak nevezzük azon embert, ki a tudományban oly terjedelmes ismereteket szerzett) hogy saját szaktudományában tökéletesen jártas és más szakokban is oly otthonos, hogy azon vezérfonalakat? melyek álcal szaktudománya az egészszel összefügg, követni képes. Mindamellett némely ember ez ismerettárnak minden tudományosságát bírhatja a nélkül, hogy azt embertársaira nézve a közlékenység szabad kicserélése által hasznossá tenni tudná. Ezen igazságról oly általánosan vagyunk meggyőződve, hogy e tekintetben a tudóst inkább előítélet, mint kedvező vélemény illeti. „Minél tudósabb annál fonákabb" mondja a példabeszéd, és igaza van, mert a tudós igen könnyen a tudósnévvel bizonyos feszességnek, pedánsságnak gondolatát szokta összekötni. Nem ritkán halljuk e megjegyzést: „ez tudós, de a társaság embere is." A mivelt társaság tehát nem látszik, hogy a tudósságot túlbecsülné. Mindamellett senkit sem nevezhetünk miveltnek, ki az ismeretek bizonyos mértékével nem bír. Ki egy idegen nyelvet sem ismer, a magáéból semmit sem ért, midőn mi minden miveltnél legalább egy idegen nyelv ismeretét keressük, az jogtalanul követelné a mivelt nevet. Miveltségünk nem tegnapi. Az emberi nemzet szellemi munkásságának vívmányait a másiknak általadta, tehát kívánunk történetismeretet. Egy kis patakocska nagyobb folyamokra utal bennünket, azért a miveltről feltételezzük, hogy ő a patakot ne tartsa tengernek mint a gyermek, hanem helyes nézettel birjon a fölfelületén lévő térviszonyokról. A közönséges, mindennapi ember gondolatait ugy irányozza, amint az magától megy; a mivelt pedig biztosságot keres a felől, hogy helyes-e az. miről gondolkodott? Tehát nemcsak puszta állításokat, hanem bizonyítékot is akar szerezni valamely dologról, azért kell ismerni a gondolkozás törvényeit; tehát kívánunk a nyelv- és reál-ismereteken kivül számítási és gondolkodástani ismeret is. Különös, hogy mily határozatlan ezen ismeretek mértéke és mégis mennyire előnkbe ivatott az. Oly ember, ki nem tudná, hogy Kolumbus fedezte fel Amerikát, minden bizony nyal mindenkitől miveletlennek tartatnék; ellenben egy művelt embertől sem kívánhatjuk, hogy ismerje, tudja annak nevét, ki először hajózta be a holttengert, bámulnánk, ha valaki magának a mivelt nevet követelné és nem tudna semmit Salamisról vagy Marathonról, de nagyon közönyös maradna előttünk, ha valaki azt mondaná hogy ő Dschingis-chan hadjáratait iskolai évei óta elfelejtette. A mivelt embertől ismereteket kívánunk, de nem szigorú tudományosságot, ez utóbbit specialis életpályára utaljuk. A valódi ismeretek mértéke a tárgy fontossága, az emberiség fejlődési történetének jelentősége felé irányul. Bármennyire határozatlan és ingadozó lehet a positiv ismeretek mértéke, mégis a miveltnek a tudományhoz való viszonya szorosan meg van állapítva. Egyhangúlag megkívánjuk a mivelttől, hogy a tudományokkal való foglalkozás azon nyereséget nyújtsa, hogy ő a tudományt valamint igaz becse szerint becsülni tudja, épen ugy minden egyes szakának valódi helyét kijelölni értse. Tehát megvárjuk hogy az ismeretek az értelem is Ítélet alapján álljanak elő. Némely tudománynak jelentősége a gyakorlati életre nézve oly világos, hogy épen nincs szükség semmi miveltségre, hogy annak rendeltetését hasznát azonnal belássuk. Például, hogy az ásványtan a kohászatra, a vegytan a festé-